Nem. A legtöbb pszichológiai betegség nem betegség abban az értelemben, ahogy a tüdőgyulladás, vagy a cukorbetegség az. A betegséget használtam én is több alkalommal, de valójában nem gondolom, hogy ezek betegségek lennének. Ez egy olyan metafora, amit a pszichiátriai tünetekre, vagy a pszichológiai problémákra sokat használunk, de nem igazán állja meg a helyét.
“Beteg vagy.”
Ha tüdőgyulladásod van, akkor ez egy egyszerű ténymegállapítás, vagy ha olyan mondja, akinek fontos vagy, akkor esetleg aggodalom, amiből semmi sértő, megalázó, vagy hátrányos nem származik a számodra. Ezekből a betegségekből általában könnyen meg lehet gyógyulni, de ha nem is, akkor sem érintik olyan mélyen, és mindenre kiterjedően az életedet, mint amennyire egy pszichológiai probléma. Vannak gyógyíthatatlan és halálos betegségek, de ha rákos valaki, akkor sem őt hibáztatják az állapotáért. Vannak természetesen olyan betegségek, vagy egészségügyi állapotok, fogyatékosságok, amikkel nehezebb együtt élni. Például AIDS-esnek lenni is stigmatizált betegség, de egyértelműen betegség. Vagy a rákosokat jellemzően nem annyira, de a tüdőrákosokat több hibáztatás vagy előítélet övezi. Vagy látássérültnek lenni is egy olyan állapot, ami eléggé meghatározza az egész életedet, de mindenesetre azért egy jól körülhatárolható fizikai probléma.
“Beteg vagy.”
Ha ezt úgy mondják neked, hogy a mentális állapotodra értik, az általában semmi jót nem jelent. Ha nagyon megerőltetem a fantáziám, akkor el tudok képzelni egy aggódó, jóindulatú, bár kicsit leereszkedő attitűdöt. Én úgy gondolom, hogy amivel te küzdesz, az betegség, tehát segítségre lenne szükséged. A legpozitívabb értelemben: látom, hogy szenvedsz, vagy küszködsz dolgokkal, ezért itt vagyok, ha szükséged van rá. Na, ez elég utópisztikus. Általában a “beteg vagy” a legnagyobb sértés, amit valaki kaphat, ha arra értik, hogy a fejeddel van valami baj. Ebben van egy nagy adag elítélés, undor, elkülönülés – én egészséges vagyok, és igazam van, te meg azért mondasz, teszel ilyet, mert beteg vagy, ezért amit mondasz, teszel, az nem számít. Ez egy leradírozás. Nem vagy ember. Mert azzal vannak problémáid, ami az emberben a lényegi, a gondolataiddal, az érzéseiddel, a viselkedéseddel.
Van egy ilyen nagyon terhelt jelentése a betegnek, és a pszichiátriai betegségnek. Stigmát jelent. A stigmatizáltság egy jelentős probléma, sokszor egyértelműen nagyobb probléma, mint az eredeti baj, ami miatt az ember a stigmát kapja, ha pszichológiailag valamiben rendellenes.
Ugyanakkor a betegség metaforában van olyan rész is, ami elvileg a stigma ellen hatna. A “beteg”, ha a fejével van baj jelentésben használjuk, akkor általában nagyon elítélő, rettenetesen negatív kategória. Viszont azt a jelentést is hordozhatja, hogy ha valaki beteg, akkor nem tehet az állapotáról, joga lenne ahhoz, hogy az állapotát figyelembe vegyék, és segítséget kapjon. Vannak, akik olyan stratégiát követnek a stigmatizáltság elleni harcban, hogy próbálják elfogadtatni, hogy a mentális betegségek is csak ugyanolyan betegségek mint a többi, és ha valakit nem hibáztatunk, nem ítélünk el azért, mert tüdőgyulladást kapott, vagy ételmérgezést, akkor miért ítéljük el, vagy tartjuk gyengének, ha depressziós. Tegnap olvastam egy olyan cikket, amiben valaki azt fejtegeti, hogy ha ételmérgezést kapott, akkor nyugodtan betelefonálhat a munkahelyére, hogy most nem megy be, és kap megértést is a betegsége miatt, de ha azzal telefonálna be, hogy most nem megyek be, mert depressziós vagyok, és ma rossz napom van, akkor megnézhetné magát. Nem valószínű, hogy elfogadnák az indokát, és az sem valószínű, hogy megértenék, vagy sajnálnák, vagy ha sajnálnák is, de aztán meg is szabadulnának tőle hamar. Vagy egy másik cikkben azt olvastam, hogy valakinek a felesége rákos lett, és akkor a barátok összeálltak, és mindennap más főzött nekik – ez Amerikában néha szokás, és elég jó szokás -, de amikor később a lányuk volt kórházban elvonókúrán, akkor még csak rájuk se telefonált senki, hogy mi van velük.
Szóval ha ugyanolyan betegségként kezelnénk a pszichológiai problémákat, mint a fizikai betegségeket, akkor itt lenne a kánaán, és nem lenne stigmatizáltság, és szégyen nélkül lehetne segítséget kérni, és ugyanolyan empátiával lennének az emberek a mentális betegek felé is, mint az egyéb betegek felé (nem mintha ezen a téren nem lehetne az empátiát növelni), és nyíltan lehetne ezt vállalni, és a probléma meg lenne oldva, mert lehetne akkor ezeket a betegségeket is kezelni. Ez egy nagyon közkedvelt stratégia, főleg az Egyesült Államokban, legalábbis ezt ismerem, nagyon sok olyan amerikai cikket olvastam, vagy videót néztem, aminek ez a központi üzenete. A mentális betegségek betegségek, ugyanolyan betegségek, mint a fizikai betegségek, mivel valóban fizikai betegségek, csak az agy betegségei, ezért nem kell stigmatizálni a betegeket, a betegnek pedig nem kell szégyellnie segítséget kérni, van segítség, és ez a segítség a legtöbb esetben azt jelenti, hogy szedjen gyógyszert, vagy esetleg még járjon terápiába, de a gyógyszer, mint megoldás a jellemző válasz.
Ilyen vicces karikatúrák keringenek például a neten, amik ezt a szemléletet hirdetik: http://imgur.com/gallery/CWFTYoV
Amivel egyetértek ebben a megközelítésben az az, hogy aki pszichológiai problémákkal küszködik, az nagyrészt éppen annyira nem tehet arról, hogy depressziós, vagy skizofrén, vagy alkoholista, mint aki mondjuk tüdőgyulladást kapott, vagy cukorbeteg. Összetett és bonyolult okok vezetnek egy-egy ilyen helyzethez, és sokszor ugyanannyira kivédhetetlen hatások miatt lesz valaki lelkileg beteg, mint fizikailag. Azzal is egyetértek, hogy ezek ugyanolyan valós szenvedést és akadályoztatást jelentenek mint egy rendes, tisztességes fizikai betegség, aminek jól meghatározható, körülírható fizikai, biológiai oka van, szóval ha valaki azért nem megy be a munkahelyére, vagy vizsgázni mert éppen nagyon rossz mentális állapotban van, az nem színlel, nem csal, és nem akaratgyenge, ez lehetne ugyanolyan legális indok, de nem az. Más kérdés, hogy ezt roppant nehéz lenne ellenőrizni.
Amivel nem értek egyet, az az, hogy bár a szenvedés az valós, és az is igaz, hogy a legtöbb esetben a pszichológiai problémáiról nem az azokat elszenvedő tehet, de ettől ez még nem betegség. Vagy nagyon sok esetben nem az. Lehet olyan példákat találni, amikor igen. Valaki szerető családban nő fel, tehetséges, iskolában jól teljesít, aztán hirtelen megváltozik, és pszichotikus lesz, vagy depressziós. Egyértelműen biológiai okokra visszavezethető pszichiátriai betegség – mondhatjuk. Van ilyen eset, ami tényleg jól leírható a betegség metaforával, de ez inkább a kivétel mint a szabály. A pszichotikus betegekkel kapcsolatban is elmondható, hogy nagyobb mértékben voltak trauma és bántalmazás áldozatai mint a mentális betegséggel nem diagnosztizált emberek, és később a betegség miatt még annak az esélye is megnövekszik, hogy újból áldozatokkal váljanak, és újra traumatizálódjanak. Judith Herman is ír erről a Trauma és gyógyulásban. Olyan esetben, amikor nincs más külső ok, még talán jól is jönne, ha ténylegesen “csak” egy betegségként kezelnék ezt a helyzetet, de nem ez történik. Szóval azt mondaná az orvos, pszichiáter, hogy minél alaposabban megpróbáljuk körüljárni a biológiai okokat – ez sem történik meg ilyen esetben, nincs mindenre kiterjedő alapos fizikai vizsgálat, hogy kizárják azokat az okokat, amik jól beazonosíthatók és kezelhetők és pszichotikus tüneteket, vagy depressziót okoznak, például mérgezés, neurológiai tünetek stb. Így történhet meg, hogy valaki nem kap az agyvérzésére egy héten át kezelést, hiába mondja, hogy agyvérzése van, mert “csak” pszichotikus. Lásd itt a második videón http://tasz.hu/tasz-film/tasz-estek-kolorban-2 Krízis és zárt osztály. Nagyon érdemes ezt is meghallgatni.
Ha egyértelműen, jól körülhatárolhatóan biológiai, neurológiai okokról van szó, akkor is lehetne ezeket az embereket személyként kezelni, egészként, holisztikusan, és nem csak a betegséget, vagy a tünetet látni, mert ez így önmagában nem kezelés. Oliver Sacks nagy tisztelője vagyok ezek a téren, ő az a neurológus, aki A férfi aki kalapnak nézte a feleségét, és az Antropológus a Marson című nagyon szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató könyveket írta. Sajnos már csak pár hónapja lehet, mert gyógyíthatatlan beteg, és már előre gyászolom. Ő neurológiai esetekről ír a praxisából, jól körülhatárolható, meghatározható biológiai betegségekről, amelyek ugyanakkor pszichológiai funkciókat is érintenek, de mindig olyan nézőpontból, hogy nemcsak a betegséget látja, hanem az embert is, az egész személyiséget. Hogyan alkalmazkodik az ember a betegséghez, hogyan építi be az életébe. Saját magáról, és saját neurológiai problémáiról is ír nagyon szemléletesen. Ha betegségként akarnánk kezelni a pszichiátriai betegségeket, amik ténylegesen beazonosíthatóan egyértelműen “csak” biológiai betegségek, akkor azzal a mély humánummal kellene, ahogy ő is teszi.
Van ez a megközelítés tehát, ami azt mondja, tekintsük ugyanolyan biológiai betegségnek a mentális problémákat, mint a többi betegséget, és ezzel csökkenteni fogjuk a stigmatizáltságot. De nem ez történik. Még a stigmát sem csökkenti egyébként, és az emberek empátiáját sem növeli, ha betegségnek tekintjük. Vannak kutatások, ahol kifejezetten ezt vizsgálták, hogy az orvosok a biológiai okokra visszavezethető mentális betegségek, vagy az egyéb pszichoszociális okokkal magyarázott betegségek esetén empatikusabbak. És azt találták, hogy azok az orvosok, akik biológiai magyarázatokkal ellátott eseteket kaptak kevésbé voltak empatikusak mint, akiknek ugyanazokat az eseteket más magyarázatokkal tálalták. http://news.yale.edu/2014/12/01/docs-more-biology-info-means-less-empathy-mental-health-patients Azzal magyarázták az eredményeket, hogy hiába kevésbé lehet hibáztatni a pácienst ha biológiai vagy genetikai okai vannak a betegségének, ugyanakkor így csak egy rosszul működő gépezetnek látják, ami dehumanizáló, és egy nem bonyolult, összetett, történettel és sajátos élményvilággal rendelkező személynek. Nem csak az orvosokra van rossz hatással ez a szemlélet, hanem azokra a depressziósokra is, akik ezt magukévá teszik, mert rosszabb prognózisúnak gondolják a betegségüket, mintha nem biológiai okokra vezetnék vissza.
Nagyon lényeges, hogy hogyan válaszoljuk meg a következő kérdéseket: mi okozza a mentális problémákat? Endogén (biológiai) vagy egyéb külső okok (pszichoszociális), vagy mindkettő, és melyiket tekintjük hangsúlyosabbnak? Személyként (az élményei teljességét figyelembe véve) kezeljük a pácienst, klienst, vagy csak egy diagnózisként, akit azonosítunk a betegségével? Milyen prognózisunk van, mit gondol erről a kezelő, orvos, pszichológus stb. és mit gondol a prognózisról a páciens, kliens?
Mi okozza tehát a mentális betegségeket? Ha nem betegségek, akkor minek tekintsük őket? Szerintem lehet olyan megkülönböztetést tenni, hogy endogén (genetikai, biológiai) okokra visszavezethető mentális betegségek, és külső okokra visszavezethető sérülések vagy traumák. Szerintem az előbbiből jóval kevesebb van, mint az utóbbiból, bár igazából nem lehet egyértelműen különválasztani, hogy mi az, ami nem vezethető vissza külső hatásokra. Természetesen ezt nem úgy kell értelmezni, hogy ami trauma hatására alakul ki, annak az állapotnak nincs biológiai aspektusa. Például az újabb kutatások kimutatják, hogy a már a méhen belüli, nagyon korai vagy gyerekkori traumák hogyan változtatják meg az agyfejlődést, és milyen hatással vannak a stresszválaszra (például a kortizol szinten keresztül).http://www.iflscience.com/brain/childhood-trauma-alters-neural-responses-stress
Külső hatások, traumák, sérülések okozhatnak akár biológiailag is mérhető károsodást. De szubjektív szempontból az a tudat, hogy valaki sérülést szenvedett, teljesen más mint az a gondolat, hogy beteg. Tegyük fel, egy banda baseball ütővel elagyabugyál. Utána kórházba visznek és lehet, hogy a sérüléseid meggyógyulnak, lehet, hogy nem, mondjuk a fél karodat amputálni kell, maradandó sérülésed lesz – tudom hülye hasonlat, de ez jutott az eszembe. Pszichológiai sérüléseket is szenvedsz a bántalmazás miatt, utána rémálmaid vannak és félsz kimenni az utcára. De a kórházban az orvos, aki kezel úgy tesz, mintha nem is lett volna verés, azt mondja, nem lényeges, ne akarj mindig másokat vádolni, és különben is, ha volt is verés, de nem lehet a verés és a sérüléseid közötti kapcsolatot kimutatni az statisztikailag csak korrelláció, de ok-okozati összefüggés nem mutatható ki, lehet, hogy verés nélkül is kialakultak volna a sérüléseid. Vannak, akiknek a csontja törékeny, és a legkisebb eséstől és megsérülnek, és hasonlók. Miközben te világosan tudod, hogy mi történt. Őrjítő. Ugye? Kb. ez volt a szubjektív élményem nekem is az évek során. Aztán a Trauma és gyógyulás ilyen szempontból egy megvilágosodás volt, hogy nem én voltam hülye, létezik az amit tapasztaltam, csak eddig ennek az ellenkezőjét akarták bebizonyítani nekem. Azóta több esetben is olvastam mások beszámolóiban, hogy az, hogy nem betegségnek, hanem traumák következményének látták a pszichológiai problémáikat mennyire nagy megkönnyebbülés volt.
Nagyon nem mindegy. Az alapvető paradigma nem ez a pszichológián belül, legalábbis én ezt tapasztaltam a tanulmányaim során – de elképzelhető, hogy tévedek. Az alapvető paradigma inkább betegségekről beszél, jól elkülöníthető és diagnosztizálható rendellenességekről, amiknek sok oka lehet, de igazán nem tudjuk, volt a legfőbb konklúzió. Szerintem sok esetben tudjuk. Szerintem sok esetben a külső okok már magukban elég magyarázatot szolgáltatnak arra, hogy miért betegednek meg az emberek. Ha betegségről beszélnek, akkor a segítő szándék be van csomagolva valamilyen dehumanizáló, az élményeidet, traumáidat megkérdőjelező, előítéletes, és sztereotipizáló attitűdbe, és nagyon nehéz ebben megtalálni azt, ami neked segít. Ha beteg vagy, akkor ennek a szemléletnek van egy olyan jelentése is, hogy veled van a baj, benned van valami rossz, ami nem működik, valami, ami a lényedhez tartozik.
Ami ebben a gondolkodásban, ami betegségnek tekinti a pszichológiai problémákat még nagyon zavaró, hogy elkülönít betegeket és egészségeseket. Minőségileg másnak tekinti azt aki “beteg” és azt aki egészséges. Bár a vicc szerint nincs egészséges ember, csak olyan, akit nem diagnosztizáltak még semmilyen pszichiátriai betegséggel. És a viccel lényegében egyet is értek, szerintem sincsenek éles határvonalak. Van egy olyan újabb megközelítés, ami nem azt mondja, hogy vannak betegek, és minőségbeli különbségek vannak, hanem azt mondja, hogy vannak különböző pszichológiai jelenségek, amik önmagukban nem rendellenesek, egy kontinuum részei, és csak mennyiségileg mások. Téveszméi egy egészséges embernek is vannak, legfeljebb kevesebb mint egy paranoid skizofrénnek, és hallucinációi is lehetnek egy egészséges embernek is – ez nem feltétlen minden körülmények között pszichotikus tünet, pláne nem olyan, ami miatt egy életre betegnek kellene nyilvánítani embereket.
Lásd a Brit Pszichológiai Társaság nyilatkozatát: http://www.bps.org.uk/networks-and-communities/member-microsite/division-clinical-psychology/understanding-psychosis-and-schizophrenia
Ebben a nyilatkozatban többek között arról is írnak, hogy minden pszichiátriai problémával küzdő betegnek biztosítani kellene a pszichoterápia, vagyis a beszéd, és a személyes kapcsolat lehetőségét is, mert ez fontos lenne, de a legtöbb ember nem kap erre lehetőséget.
A legtöbb pszichiátriai, pszichológiai probléma esetén azt lehet mondani, hogy egy komplex problémáról van szó. Életproblémákról, ha úgy tetszik, nem olyan rendellenességről, ami leredukálható egy neurotranszmitter hiányára, vagy valamire ami az agyban rosszul működik, de egyelőre még nem tudjuk megfejteni, hogy mi az. Nem is nagyon működnek az erre alapozó biológiai terápiák, kevés emberről hallani, aki tényleg meggyógyul a gyógyszerek és csak a gyógyszerek miatt. Ha valaki például gyerekkorában bántalmazást szenvedett el, akkor ez később kihat az egészségére, az érzelmeire, a kapcsolataira, a teljesítményére stb. Az egész komplex rendszerre, ami egy ember. Ezt nem lehet egy gyógyszer szedésével rendbe hozni mint egy betegséget.
Kapcsolatokban szerzett sérülések és egyéb traumák sem gyógyulnak mechanikusan, csak kapcsolatokban. Ezért is lenne fontos az olyan megközelítés a gyógyításban, kezelésben is, ami erre helyezi a hangsúlyt. A rezilienciával kapcsolatos kutatások is erre a következtetésre jutottak, amikor traumát, katasztrófát, háborút átélt gyerekeknél vizsgálták, hogy mennyire vészelték át az egészet egészségesen. A legfontosabb és egyértelmű eredmény az összes kutatásban az, hogy a gyerekek számára a legfontosabb, hogy van-e jó kapcsolatuk a szülővel, szüleikkel, vagy egy másik felnőttel, vagyis a pszichológiai egészség és jó alkalmazkodás záloga egy biztonságos kötődő kapcsolat. De ugyanezt találták már felnőtt egyéneknél is, akik kezdetben nem mutattak rezilienciát és később mutattak, azoknak volt egy olyan személy az életükben, aki segített nekik. Alice Miller értő tanúja? Ő is erről beszél, csak elméletben, de az empirikus kutatások is ezt erősítik meg. http://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1111/cdev.12205/pdf
Az hogy betegség, vagy trauma az egy politikai kérdés is. Ha a mentális problémákat betegségnek tekintjük, akkor a beteg embereket kezelni kell, és az okokat nem kell és nem is lehet megszüntetni. Ha viszont a mentális betegségek sok esetben traumákra, vagy külső okokra vezethetők vissza, akkor nem csak a kezeléssel kell foglalkozni, hanem a megelőzéssel és az okok megszüntetésével is. Például azzal, hogy harcolunk az erőszak, az elnyomás, a rasszizmus az egyenlőtlenségek ellen.