December

„Te meztelen vagy!” – közölte a fiú hirtelen a mindkettőjük számára nyilvánvaló tényt, és valami pimasz kisfiús mosoly jelent meg az arcán, mintha most követett volna el egy jó csínyt, amit egyáltalán nem bán. Dórát zavarba ejtette – nem a meztelenség – hanem hogy beszéltek róla, hirtelen tudatára ébredt sebezhetőségének, a kettőjük vágyaiból szőtt transz megszűnt, és nem maradt más csak a sötét szoba, mellette egy idegen test túl prózai és túl közeli valósága. Megremegett. „Fázol?” – kérdezte amaz suttogva. „Nem” – hazudta neki. „Kicsit, talán…”.
Aztán arra gondolt, hogy alig két hónappal ezelőtt, azon az éjszakán, amikor a fiú megkérdezte, hogy járna-e vele, még az érintésétől is félt. Horvátország. Az álmos kis falu. Egy szobában aludtak mind, Dóra az ágyon, a fiú mellette a földön, a mit sem sejtő barátok között. A fiú egész éjszaka fogta a kezét, ő pedig annyira pánikban volt, hogy egész éjszaka nem tudott elaludni. Egyik pillanatban azt gondolta, hogy az egész egy kegyetlen tréfa, és most őt is nevetségessé teszik, mint ahogy azt a szerencsétlen fiatal tanárnővel tették, akinek a veszte az volt, hogy nem mérte fel, a bandával úgysem szállhat szembe, ezért este látványos megaláztatásban volt része. A fiú, mint a házigazda, kiosztotta és ordított vele, a többiek pedig egymás után ajánlkoztak, hogy ők majd megkettyintik, mivel a nőnek már „az” hiányzik. Majdnem harminc, miért van egyedül? Teljesen hülyét csináltak belőle. Dóra érezte, hogy valahogy nem stimmel ez az egész, de hát a banda az a banda volt, a fiú pedig… A fiú külön sztori. Aztán este elhívta, hogy sétáljanak. Mikor felvetette, hogy járni akar vele, akkor a lány kinevette, hogy milyen vicces kedvében van, és megkérdezte, hogy miért szórakozik vele. Nem azért nevetett, mert olyan viccesnek találta a helyzetet, azért nevetett, hogy elvegye a megaláztatás élét, most belőle is bolondot csinál, ez is elkövetkezett, akkor legalább a méltóságát őrizze meg. Érdekelte a fiú, nagyon is érdekelte, olyan volt, akire nem lehet nem figyelni, de veszélyes is, mint egy atomvillanás. Csak távolról szerette volna nézni. Nem akart vele járni. És most itt volt, és többet követelt távoli figyelemnél. Képtelen volt nemet mondani, megkönnyebbült, hogy mégsem megalázni akarja, komolyan beszél; és nem bírta kihagyni a lehetőséget sem, hát mikor kellettél te valakinek? Na jó, azokon kívül, akiket kikosaraztál, de ilyen izgalmas, ilyen veszélyes, egy háborút megjárt kölyök… Valaki, aki megvédhet téged is. És ennyi volt. Mikor visszaértek a házhoz csókolóztak is, a lánynak ez volt az első csókja, hagymát ettem, szabadkozott, én is, mondta a fiú, és már nyomta is neki a falnak, a nyelve már a szájában volt. Hagymaízű csók. Aztán megismételte kicsit gyengédebben. Bementek, a fiú nem mondott semmit senkinek, a lány sem, zavarban volt. Azt se tudta, hányadán állnak, még mindig nem volt benne biztos, hogy ez nem tréfa volt. Utána éjszaka a fiú az ágya mellé feküdt hálózsákban, és fogta a kezét, a többiek aludtak, ők ketten nem. A fiú talán többre vágyott kézfogásnál, Dóra meg félt. A fiú tekintetében, ahogy ott feküdt mellette és gyengéden, szinte bárgyún figyelte, nem volt lenézés, csupán vágy, egy férfinak a vágya. Ebben a vágyban – ez már akkor is feltűnt neki – volt valami esengő, valami könyörtelen, önzően gyermeki, egy csecsemőnek a követelése, akitől nem lehet az anyatejet és a simogatást megtagadni. És valami ösztönösen vad is volt benne, amitől úrrá lett rajta a félelem, hogy egyszerűen megerőszakolja.
Most pedig meztelenek voltak mindketten. Először. „Tudod, hogy fura vagy?” – kérdezte minden átmenet nélkül a fiú, és már nem mellette feküdt, hanem átkönyökölt felé. Hirtelen rájött, hogy minden elveszett, és csapdában van. Az előbbi pillanat elmúlt. A kisfiú és a férfi, aki vágyik rá, eltűnt. Tudta, hogy innentől kezdve a fiú kegyetlen lesz vele. Vele is. „Kétféle ember van, kezdte újból az elméletét” – Dóra közben érezte, hogyan lesz úrrá rajta a kiszolgáltatottság, mintha a ruhátlanság egyben belső védtelenséget is jelentene – „a vesztesek és a győztesek”- folytatta. „Például ott van az a lány, tudod Andi – az ilyen embereknek jobb lenne, ha nem is élnének. Bármikor tönkre lehetne tenni. Könnyedén.” És a kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy bogarat nyomna szét. Dóra érezte a feszültség növekedését, valami meghatározhatatlan félelem kúszott fel a torkában, nem bírt a fiúval vitába szállni – „nincs igaza” – gondolta magában, de az érvek nem jutottak az eszébe. Mindenkit tönkre lehet tenni, nyílalt belé. Téged is. Már tönkre is tettek, éjszakánként még mindig rémálmaid vannak, és iszol, akkor meg mégis miért csinálod? Miért mondod ezt? – gondolta. De mondani nem mondta. „Tudod, hogy téged nagyon könnyű lenne megölni” – szakította hirtelen félbe a fiú az eszmefuttatást. „Valóban” – gondolta a csapdába esett vad szűkölésével a lány, és egy pillanatig azt mérlegelte, hogy mennyire komolyak a fiú szavai, aki közben mosolyogva nézte.
“Mikor jött meg?” – kérdezte. “Két hete” – mondta a lány. “Akkor nem jó” – mondta a fiú, és gyanakodva méregette, de nem firtatta tovább a dolgot. Akár hazudhatnék is, gondolta a lány, de a fiúnak nem tudott. Olyan volt mintha belelátna, ami egyszerre volt izgalmas, és rémítő is. Remélte, hogy nem fogja bántani. Ha ketten voltak, olyan sebezhetőnek tűnt ő is. Amikor nem voltak együtt, akkor kívánta, de ha ott volt, akkor menekülni szeretett volna a közelsége elől. A fiú ekkor bedugta az ujját, és így feküdtek. “Én nem húzok fel gumit, azzal nem jó” – mondta. “Tudok vigyázni”. “De ha egy nő terhes lenne” – folytatta, “ha terhes lennél, akkor kénytelen lennék feleségül venni.” “De onnantól kezdve megnézhetnéd magad”. A lány biztos volt benne. Az egész őrültségnek tűnt, de egyre jobban akarta a fiút és egyre jobban félt, hogy nem tud neki megfelelni.
Aztán a fiú felállt, és elkezdett határozott mozdulatokkal öltözködni. A lány még ott feküdt meztelen.

Két évvel később jutott eszébe ez a történet, amikor egy terápiás intézet előcsarnokában várakozott Amerikában. Egy kétszintes épület volt, a recepciós középkorú, termetes nő, akiből ösztönös, megnyugtató hétköznapiság áradt. Dóra a bejárat melletti bőrfotelek egyikében helyezkedett el, igyekezett természetesen viselkedni, ami sosem ment neki túl jól, és a tettetett olvasás közben inkább az ismeretlen környezetet fürkészte. Balra műkandalló állt – amerikai vonzódás mindenhez, ami csak mása az eredetinek, és amiből kivonták a lényeget – gondolta – édesítő, koffeinmentes kávé, zsírmentes bacon, és az automatikus műmosoly. Az asztalon a megszokott aranyozott lábakon álló zöld üveglámpa, mellette művirág, giccses Fabergé tojás, kínai – egészen ügyes, szinte esztétikus. Már-már megszerette az amerikai polgári idillnek ezeket a közkedvelt kellékeit. Libbyre várt – vagyis Libára – ahogy tavaly maguk között nevezték a nőt, aki akkor még a doktoriján dolgozott. Igyekezett elhessegetni a ráragasztott gúnynevet – nem lenne túl hatékony, elvégre most készül neki kitálalni a gondjait. Libby belibbent, tökéletesen beleillik a környezetbe – állapította meg magában a lány – decens mosoly, ízléses, nem túl hivalkodó smink, szép arc, sötét haj kleopátra frizurával, és sötétbarna nagy szemek, a fekete ruha jótékonyan takarja terebélyes testét. Nyájas – jutott eszébe hirtelen a megfelelő szó. És ahogy Libby a sötét halk folyosókon, faborításos, sötétzöld, és vörös tapétás falak között felvezette a lépcsőn, kétoldalt ajtók sora nyílt, eddig rajta és a recepcióson kívül egy emberrel sem találkozott, rájött, hogy mihez hasonlít a hely, és a helyzet: Egy luxus bordélyban vagyok – suttogta magának. „What? Did, you say something?” „No, nothing.” – válaszolt Libának, közben alig bírta elrejteni azt a féktelen mulatságot, amit az abszurd hasonlat keltett benne. Magában mosolygott. Leültek a szobában, Liba beszélt, majd Dóra kezdett el valami tétova monológot, még sírt is talán. Kívülről figyelte Libát, meg magát, és a bordély kellékeit – minden annyira takaros, és annyira személytelen, kis terítő az asztalon, a virágos szövetfotel, a fotelen párna, kutyákkal. Ahogy megfogalmazta, ahogy kimondta a gondosan összegyűjtött gondolatokat, a szavak hozzáidomultak a környezethez, és hamisan csengtek. Hirtelen észrevette, hogy nem ő beszél. Egy idegen lány volt az ott, aki egy szereppel próbálkozott. És nem ment neki, de ezt csak ő vette észre, Liba láthatóan elégedett volt az alakításával.
„Mikor az amerikaiak bombázták Szerbiát” – meséli a lány… (Dóra belülről feszülten figyeli) „…Hetekre eltűnt, és azt hittem… azt hittem, hogy meghalt…” Liba arcára döbbenet ül ki, és úgy mondja: „What a terrible loss!” Dóra előbb észleli a helyzet komikumát, mint ahogy a lány reagálni képes: „No, no, he didn’t die, I just thought, just thought…”

Reklámok

Novemberi séta

Késő novemberi délután. Egy horvát falu, ami elveszett a ködben, jótékony csend és takarás fedi a géppuskák lyuggatta lyukakat a falban. A főtéren katona szobra, fél feje hiányzik, vagy az egész? Nem az én tragédiám, de olyan, mintha otthon lennék benne. A ködös, csípős hidegben érzem a kéményekből áradó füst szagát. Állatok, trágya, frissen sült kenyér, kolbász, pálinka, halleves gombóccal, a föld kemény szaga. Ő ott van szomszéd udvarán, ingujjra vetkőzve segít fát vágni, a haját hátraveti, vadul nevet, elfog valami sóvárgás.
„Menjünk sétálni”- mondja, ahogy odaérkezek. Elindulunk, de visszafordulok, hideg van, vastag harisnyát veszek. „Lányok…”- jegyzi meg, lekicsinylően, de csipkelődve, azon a lágy, lányos, selypítős hangon, amit csak akkor használ, ha kettesben vagyunk, és megmutatja a sebezhető oldalát. Ketten vagyunk, még barátok ezen a délután. Az öregasszonyok megannyi fekete madár, lesik mindentudóan, hogy ott megyünk. Ők már tudják, amit én még nem. „Barát az, barát…?” – károgják hitetlenkedve. A sáros utak olyan békésnek tűnnek, ha nem nézem a lyukakat a falon. „Látod azt a házat?” – idegenvezet. „Üres. Megölték őket mind” – mondja olyan természetesen, mintha csak azt közölné, hogy külföldre mentek. Egy másik ház, egy fiatal pár kinn dolgozik a kertben. Köszönünk, aztán kicsit arrébb elmondja, amit tudni kell. A nőt megerőszakolták a szerb katonák, a férje meg nem érhet hozzá. „Most gondolj bele, milyen lehet ez, egy férfinek – mondod. „Vagy a nőnek” – gondolom. És nem, nem gondolom, amit gondolhatnék, hogy de hát te is szerb katona voltál. Egy szétszakított ország, szétszakított család, szétszakított fia. Ti kit gyilkoltatok, kit erőszakoltatok? Te merre jártál, amíg egy másik szerb katona a nagyanyád és nagyapád fejéhez fegyvert fogott? A nagymama elkezd sírni a halleves felett – isteni halleves, túrógombóccal, sosem ettem finomabbat -, mikor kibukik belőle a történet. Az öregek már csak ilyenek, könnyen sírnak, pláne ha a háborúról mesélnek, gondolok vissza mamámra. „A könyvek, a nagyapád könyvtára miatt kímélte meg az életünket. Az a szerb gyerek, még szinte gyerek volt (lehettél volna te is, tizennyolc éves gyerek), ránk fogta a fegyvert, de aztán észrevette a könyveket, és azt kérdezte tanult ember-e a nagyapád. És békén hagytak minket.” Kínos csendben esszük tovább a hallevest, képzeletben a szerb katonák is ott esznek velünk.
Elhagyjuk a falut, novemberi délután van, ezért kezd hűlni a levegő, és kísérteties a csend, az út egyik oldalán a folyó kanyarog, a távolban aknavetők. Csak te vagy és én, és a madarak. Mindenféle madár, sorolod mindnek a nevét. Kárókatonák, én csak erre emlékszem. Ez az ornitológusok paradicsoma volt a háború előtt. „Fussunk” – mondod hirtelen ötlettől vezérelve, és futunk, kifulladva rohanok utánad, megállsz. „Tudod, hogy most egy aknamezőn vagyunk”. Vér tolul a fejembe és nem kapok levegőt, most már nem csak a futás miatt. Nem bírok mozdulni. „Gyere” – mondja, és kinevet. Húz maga után, és épségben kijutunk. Egész testemben remegek, a lábam a vastag harisnya ellenére jéghideg. „Vedd fel ezt” – a kabáttal betakar. Csendben sétálunk haza. Aknamezők az út két oldalán.

Normatív traumák

“Minden Inuit szülő tudja, hogy történeteket este kell mesélni, amikor a gyermek elméje nyugodt és befogadó, az alvás előtt, amely a szavakat és a képeket a lélek mélyére viszi el. … A gyerekek jobban figyelnek éjszaka, mélyebb kérdéseket tesznek fel, élénkebb a képzeletük.”
A Thousand Rivers

És olyan dolgokra is emlékeznek, amiket meg se gondolnál.

Egy évvel ezelőtt.
– Mikor megszülettem egyedül voltam? – kérdezi tőlem egy hangocska a sötétben.
Hallatszik rajta, hogy ez most nagyon komoly. Sóhajtok egyet, épp most kapcsoltam le a villanyt, és már én is majdnem elaludtam vele, azt hittem alszik.
– Miért, emlékszel valamire?

Már kérdezgettem arról, hogy mire emlékszik a születéséből, lefelé mutat a kezével, és aztán a kezét átlósan elfordítja: “Így kellett kijönni” – mutatja nekem, s azt is mondja, hogy valami fehér volt rajta amit lemostak. Olvastam Felicitász blogján, hogy négyévesen még emlékeznek a születésükre. Megemlíti, hogy ott volt egy néni is velünk – a dúlára gondol? A szkeptikus lényem nehezen emészti meg az egész jelenséget, de olyan dolgokat mond, amiről nem beszéltünk, és amelyek elég szokatlanok, hogy ne találhassa ki. Most is nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből, ez az éjszakai megszólalás nagyon fura, érzem rajta, hogy itt többről van szó egyszerű kíváncsiságnál.

– Emlékszel valamire? – kérdezem.
– Arra, hogy az orvosokkal voltam, – a nővéreket is orvosoknak gondolja így utólag? – és ott egyedül voltam, és akkor még csak tőled nem féltem.

Milyen érdekes, hogy így mondja, valahol olvastam, jut eszembe, hogy amikor megszületik, az újszülöttnek stresszes az idegen emberek érintése, még az apáé is kicsit stresszesebb először, mint az anyáé, nem tudom hogyan mérték ezt, kortizol szinttel a nyálból?
Próbálom úgy kérdezni, hogy ne vezessem, hogy ő mondja el amit akar, és ne én adjam a szájába a szavakat, kíváncsi vagyok, mi az amit ő tud, és hogy tényleg emlékszik-e.
Olyan mintha tényleg felidézné az emlékeit, és szíven üt az élményei valóságossága.

Nem volt traumatikus szülésem. Azt gondoltam tudok szülni, az anyám is könnyen és gyorsan szült, valahogy ez engem is megerősített, hogy jó géneket hozok, legalább ebben; és azt éreztem, a gyerek is érzi, hogy mikor van itt az ideje, mintha megbeszéltük volna. Mikor mindennel kész voltam, az utolsó dolgot is elintéztem, és készen volt a csomagom, pontosan akkor.

De azt nem mondanám, hogy jó volt. Vagy úgy volt bármi is, ahogy szerettem volna. Ha rajtam múlik, és nem félek a családom reakciójától, akkor otthon szülök. Féltem, hogy milyen lesz sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak lenni egy teljesen idegen közegben – nem volt választott orvosom, arra nem futotta, de volt egy dúlám, ami lehet, hogy még jobb is volt, mint egy választott orvos. De a kórháznál és kiszolgáltatottságnál is jobban féltem attól, hogy őrültnek néznek, vagy őrültnek és felelőtlennek, ha otthon szülök. Nem volt mellettem támogató közeg (az apja se volt már ott ugye, meg hát nem is hiszem, hogy nagyon támogató közeg lett volna), nem volt más választásom.

Hogy nem volt traumatikus, az csak annyit jelent, hogy minden ami ért, az teljesen hétköznapi, és megtörténik másokkal is, félig fekve szülés, a legkényelmetlenebb helyzetben CTG-re kötve, oxitocin a kitoláshoz, amit nem akarok, de az orvos már a műszak végén van és menne, rábeszélnek; megjegyzés a szülésznőtől, hogy fájás közben miért nem igyekszem már vissza az ágyra, nem én vagyok itt a fontos, hanem a gyerek; és a gátmetszés után (amiről szintén nem kérdezték a véleményemet, csak csinálták) félig érzéstelenített állapotú összevarrás, mondom, hogy még fáj, de azt mondják, már hatnia kellett az érzéstelenítőnek, mire hat, addigra már az orvos végez is. Úgy szültem, mint a legtöbben, egy olyan kórházban, ami elvileg alternatív kórház hírében állt, de ebből én nem érzékeltem semmit se. Nem volt traumatikus, mert végül is erre számítottam, vagy még rosszabbra is. És nem volt traumatikus, mert volt egy dúla velem, így legalább volt egy ember, aki az én oldalamon volt, és nem voltam teljesen egyedül.

Túléltem.

De el kellett zárnom az érzéseimet, és fel kellett húznom egy falat. Hogy meg tudjam védeni magam az egész élmény intenzitásától egy teljesen idegen közegben. Idegen, és kissé ellenséges emberek között, akik nem tisztelnek se engem, se a testem, se a gyerekem, se egyikünk érzéseit. Mert nem tiszteltek, ebben nagyot nem csalódtam. Testek voltunk egy lelketlen gépezetben, ahol mégis – heroikus küzdelem – megpróbáltam egy buborékot kialakítani, hogy legyen benne hely a találkozásnak. Találkozásnak ezzel a kis lénnyel, akit már ismertem belül, de nem személyesen.

Sötétkék szemek. Engem néz, és én nézem őt. Két napos talán. A tekintetünk összefonódik, és abban a pillanatban valós kapcsolat van közöttünk, kötés. “Ott vagy” – gondolom. “Látom, hogy ott vagy.” Közben a gyerekorvos beszél, nem figyelek rá, bele vagyok merülve a kék szemekbe. A gyerekorvos zokon veszi, hogy nem figyelek, és valami olyasmit mond, hogy “látom, hogy szerelmes abba a gyerekbe, de erre még lesz ideje”. “Nem, – akarom mondani – ez most fontos, hát nem látja, hogy most először néz a szemembe úgy, hogy lát is, és itt valami varázslatos történik velünk” – de nem mondom. Ez a kép jut eszembe most, hogy a lányom a saját születéséről mesél. Hogy igazam volt, amikor láttam a szemén, hogy ott van, több mint egy tehetetlen csöppség. Érez, lát, hall, figyel.

Miután megszületett kicsit alacsony vércukor szintet mértek nála, éppen a határérték, de azt mondták, kapjon infúziót a biztonság kedvéért. Elvileg mehettem volna szoptatni, mondta a gyerekorvos, hogy nyugodtan menjek, persze egy kemény széken kellett ülnöm a friss gátsebemmel, amit még elviseltem volna, de a csecsemősök amikor megjelentem, elhajtottak, hogy mit akarok, még tejem sincs. “Rosszul is tartja azt a gyereket” – mondták, ahogy nézték, hogy próbálkozom, kemény szék, a gyerekbe kötve az infúzió, és szerencsétlenkedem, és zavarban vagyok, mert néznek, és aztán a segítség annyi, hogy úgy nem jó, ahogy én csinálom. Aztán folytatták tovább a cseverészést. Következő nap, amikor hívattak, hogy menjek a gyerekért, most megengedik, hogy elvigyem, akkor meg a folyosón szedtek össze, kevés volt a vasam, és folyton elájultam, de ez az információ már nem jutott el a csecsemősökhöz, csak hogy nem mentem a gyerekért.

– Igen egyedül voltál egy darabig – mondom neki. Nem lehettél velem, mert infúziót kellett kapnod, és anya nagyon szomorú volt, hogy nem lehettél vele.

Meg egyre dühösebb. Tehetetlen düh.

Már harmadik nap, kihozzák végül, miután nem tudtam felkelni, kérem, hogy ne adjanak neki tápszert, vagy cukros vizet, ultimátumot kapok: 40 gramm. Ha ennyit szopik, akkor teljesítik a kérésemet, ha nem, akkor “muszáj” neki valamit adni. Kb. lehetetlen, amit a nő kér, de próbálkozom. 20 gramm, alapvetően ez is sok, azt tekintve, hogy talán negyedik alkalommal ha szopik, de a nővér hajthatatlan, anyuka nem tudja jól. “Hagyjuk, hogy éhezzen?” Erre mit lehet mondani? Lehetne sok mindent, de már így is azt érzem, hogy hülyének néznek, hogy folyton akadékoskodom.
Sírok. Ez az anyaság már rögtön az elején ilyen szívás, hogy hadakoznom kell a saját gyerekemért, a “szakértőkkel”, és ők tudják jobban, és nem tudom, hogy harcoljak, hogy ne mondhassák azt, hogy rossz anya vagyok. Náluk van a gyerek. Meg van kötve a kezem.

Negyedik nap. Mire visszahozhatnám végre, jön a gyerekorvos, hogy besárgult, kék fény, először megint elviszik, épp most hozták vissza, de aztán nagy kegyesen visszahozzák, és lehet az ágyam mellett is.

Tökéletesen felesleges tortúra – gondolom utólag. A vércukra is hamarabb rendeződhetett volna, ha hagyták volna hogy szoptassam, és talán be se sárgul, nem tudom. És miért nem kaphatott az én ágyam mellett infúziót? A másik, ami tökéletesen felesleges volt az a megalázó bánásmód, meg ez a kényszerű szeparáció. Miért csinálták ezt vele, velünk? Rossz kérdés. Miért csinálták volna másképp?

És kiderül, hogy nem csak nekem esett rosszul, még a gyerek is emlékezett rá.

Trauma és születés konferencia – otthonszülésről készített képeket vetítenek. Nagyon békés képek, nagyon hétköznapiak, de árad belőlük az oxcitocin. Az, hogy a nő biztonságban érzi magát, a gyerekek – a testvérek szeretve vannak. Nincs semmi rendkívüli az egészben, de éppen a képek hétköznapisága és természetessége hat ennyire erősen. Annyira más, mint az én élményeim. Ilyen is lehetett volna. Tökéletes kontraszt.

Amikor mutatják a képeket a konferencián, azok az érzések szakadnak fel bennem, amiket nekem a szülésemnél el kellett rejteni, meg úgy alapjában egész életemben el kellett rejteni. Valami fájdalmas vágyódást, meg nosztalgiát érzek azután a lelki állapot után, amit a képek mutatnak. Meg félelmet is. Milyen lehet, ha valaki nem fél megmutatni az érzelmeit a körülötte levő embereknek, milyen ha valakinek nem kell falakat építeni? Megállíthatatlanul folynak a könnyeim, és nem bánom, mondjuk más is van aki sír, úgyhogy nem vagyok egyedül. Közös élmények, közös trauma, amivel a képeken levő nő szembesít: így is lehet: erősen, határozottan, nem tárgyiasítva, és elnyomva.

Normatív traumák.
Az egészben az a bosszantó, hogy minimális erőfeszítéssel megváltoztatható dolgokkal is okoznak fájdalmat, hosszú távra kiható károkat, de miattad nem változtatják meg, mert más is átélte, és túlélte. Vagyis tulajdonképpen: átéltük, és túléltük, közös trauma, minket is magunkban hagytak újszülöttként, és minket is bántottak, meg megaláztak, amikor szültünk. Ha a legtöbben átélik, és a legtöbben túlélik, akkor biztosan nem lehet káros. Milyen lenne egy olyan társadalom, ahol nem természetes, hogy így fogadják a gyerekeket, és így kezelik az anyákat? Erős nők társadalma? Kevésbé erőszakos?

“Rossz volt, hogy egyedül voltál?” – kérdezem tőle. “Igen” – suttogja, olyan érzés volt, mintha senki nem vigyázna rám.

Én ott voltam, gondolom, ott voltam, csak nem engedtek hozzád közel, és nem tudtalak ettől a traumától megvédeni. Micsoda fogadtatás.

“Rosszul tették, hogy nem engedtek oda”, mondja ma. Szóba került megint a születése, de már nem emlékszik arra, hogy egy éve, az egyik este miket mondott el. Viszont azért véleménye van: “hát nem tudják, hogy a kisbabák az anyukájukkal szeretnek lenni?

Nem tudják – gondolom. Elfelejtették.

Szánkó


Hidd el végre, hogy nem kell sietned sehova.
Nincs mit megnyerni, és nincs veszíteni valód sem.
Ne görcsölj, minden úgy jó, ahogy van, mert semmi sem véletlen.
És minden, amire szükséged van, mindig a megfelelő időben érkezik meg Hozzád.
Zen tanítás.

Az elmúlt heteket nagyon nagy feszültségben töltöttem.
Novemberben kiderült, hogy apa nem küld nekünk több pénzt – előtte támogatott valamennyivel. Akkor ott álltam hirtelen és nem tudtam az albérletet kifizetni. Hogy nem szólt az végül is büntetés volt, előtte nem vettem fel a telefont, és nem találkoztam vele. Másik számról is hívott, akkor felvettem, éppen akkor írtam valakinek róla, szörnyű gyerekkori emlékekről, amikor meghallottam a hangját akkor sokkolt, mintha rajtakapott volna. Mondta, hogy másnap jönne, látni akarja az unokát, erőtlenül tiltakoztam. Aztán másnap nem bírtam rávenni magam, hogy lássam, pedig tudtam, hogy meg kellene tennem, de vannak dolgok, amik egyszer a végéhez érnek, és valahogy nem tudsz mást tenni.

A szánkó volt az utolsó csepp a pohárban. A gyerekkori szánkónk, rozsdás, aminek hiányzik egy léce is, és a lányomat meg az unokatesóját azon húzogattuk néha az elmúlt években, ha nagy ritkán valami kis hó esett. A lányom nagyon igazságtalannak érzi, hogy a mesékben mindig van hó télen, és nálunk meg nincs, téli gyerek. Mikor született, akkor esett a hó. Nem tudok mit tenni, mondom neki, az éghajlat melegszik és kevesebbet esik a hó, el kellene költöznünk oda, ahol Pettson és Findusz lakik, náluk karácsonykor esett, tényleg igazságtalanság – de igazságtalanságok történnek néha sajnos.

Apám kétezret kért a szánkóért.

Készített egy hosszú listát – vagyonmegosztás. Ingóságok: a harmincéves bútorok, a rozsdás konyhai eszközök, a tévé, amit még az én nevemre vettek és valamikor 10 éve tönkrement, videó – a bécsi útról, amikor mindenki ment, érdekes a Commodore számítógépet a listára nem írta fel, a döglött mész a pincében, a fonalak, a Burdák, amiket anyám gyűjtött, mama tonettszékei, a nyakkendők és sok minden más között még a szánkó.
A szánkóért kétezret kért, az egész lista másfél millióra jött ki.
Vicces is lehetett volna, olyan abszurd, valami kisvárosi novellába illő az egész, ha közben nem fogott volna el az ismerős remegés. Anyám írta, hogy ő szívesen odaad mindent a listán, aztán végül kiderült, hogy az egész úgy már nem másfél milliót, hanem nulla forintot ér.

De a szánkó nem ment ki a fejemből. Hogy jutott eszébe a szánkót is felírni, és pénzt követelni érte?
Megígérte, hogy vesz az unokáknak egy újat, de nem vett, igaz, amennyit esik a hó, az a régi is megteszi.

Ebben az évben már karácsonyi ajándék se volt. Nem állított be nagy ajándékzacskókkal, és olyan dolgokkal, amiket nem tudtunk aztán semmire se használni. Mindig nagy szomorúság fogott el, amikor megláttam a nagy zacskókat kipakolni a kocsiból, olyan nagy kontraszt volt a nagy zacskók, és az emlékeim között, milyen lehetett volna ha…
Nem jöttek apró kacatok a külföldi utakról, kis papucsok Hollandiából, és a giccses kendők Spanyolországból, amiket felrakhattunk a polcra: apa ebben az évben itt nyaralt.
Újévkor küldött sms-t, hogy üdvözül engem és az unokát, aztán mikor nem válaszoltam, másnap küldött még egyet, ugyanazzal a szöveggel. Arra se válaszoltam. Kicsit vacilláltam, hogy válaszolnom kellene, mert mi lesz ha nem, de aztán úgy döntöttem, többet már nem tud elvenni, vagy ártani.

Tudtam, hogy megbánom, hogy elfogadom a pénzét, és kétszeresen is szégyellnem kell magam: egyrészt, mert én egyedül nem vagyok képes előteremteni azt a pénzt, ami kell, és ez az én hibám; másrészt meg azért, mert tudtam előre, hogy nem fog szólni, ha nem küld több pénzt, ez várható volt, de mégsem készültem fel erre sem.
El voltam foglalva a túléléssel, és a tervezés mindig marad.

Lehetetlen helyzet volt, novemberben már visszamenőleg kellett volna másik munka vagy plusz munka még a tanítás mellé, ha biztosra akartam volna menni, utána kapkodnom kellett és egyre növekvő pánikkal, és ezért a megoldásra egyre kevesebb eséllyel próbáltam valahogy úrrá lenni ezen a hirtelen, de nem váratlanul támadt nehézségen.

Ha nem megyek el a felvonulásra, ha Panna nem látja meg a képeket, ha nem ismer fel, ha nem ír nekem utána, ha nem kezdünk el hosszan beszélgetni, ha nem lettek volna közös élményeink a falra dobott fazekakról, ha nem ajánlja fel a segítségét, ha nem merem megkérdezni később, hogy tényleg komolyan gondolta-e, hogy segítene, és ha nem gondolta volna komolyan, vagy nem tudott volna segíteni.

De igen. “Röviden írok. Segítünk.”

Lettek volna más terveim is. Főleg most így visszamenőleg látom, hogy lettek volna. Miért kell nekem mindig bajban lennem?
És miért van, hogy néha van segítség? Miért nekem? Másnak miért nem?
Eufória. Megkönnyebbülés. Utána üresség. És nagy bűntudat. Hogy nem érdemlem meg. Miért nem? Nekem miért nem lehetne egy kicsit valami jó is a változatosság kedvéért? Nem dolgoztam meg érte. És megszenvedni megszenvedtem érte? Azt igen.

Lopott remény. Remény.

Feldolgozás

Traumafeldolgozás. Ez is azok közé a misztikus szavak közé tartozik, amikről éveken keresztül olvastam, de mégsem értettem mit jelentenek. Most azt hiszem kezdem érteni, olyan fajta megértés ez, ami lassan bontakozott ki: valami apró dolog mindig megváltozik, és aztán egy kis idővel később ha ránézek az egész képre, akkor már valami teljesen mást látok mint eredetileg. Nem intellektuális, hanem élményszintű megértésről beszélek, most már el tudom mondani bizonyos traumákról, hogy kezdem más szemmel látni őket, nem járok végtelen köröket, nem lyukadok ki ugyanoda, hanem máshol vagyok.

Apró változások. Például a lányom a minap nem vette át a hangulatom. Sikerült nyugalmat sugároznom neki, és odafigyelni rá, pedig megint előjött valami, amin rágódtam, és ami nem hagyott nyugodni. Vannak ezek a hangulatok, amikor beleragadok valami régi dologba, most az öngyilkossági kísérleten gondolkodtam megint, és az azt követő meghurcoláson – légypapír hangulat, újraélek valamit. Olyan mintha a lámpa bűvkörébe kerülnék és aztán beleragadnék a légypapírba, mamánál volt egy ilyen légypapír a nyári konyhában mézszínű, legyekkel tele. Az az igazság, hogy ilyenkor nem akarok kikerülni ebből a hangulatból, szeretnék magamban ülni, és gondolkodni, és újrajátszani valamit, századjára is, amit még nem tudok elpakolni, és minden gondolatom csak akörül forog. De nem lehet, mert mindig van valami, amit csinálni kell, és vissza kell rázódni a hétköznapokba, és a legnagyobb visszarázó a lányom, aki igényli a figyelmemet, száz százalékosan, és rögtön kiszúrja ha nem vagyok ott. És átveszi, kinagyítja ezeket a hangulatokat, nem lehet előtte eljátszani, mint a felnőttek előtt, hogy nincs semmi, és rutinból nyomni a dolgokat, mert érzékeli a hangulatokat ami a hétköznapi viselkedés mögött van. Legtöbbször ez kész katasztrófa, sírhatnékom van, és akkor megyek érte, és érzi, hogy valami nincs rendben, és kezelhetetlenné válik. Olyankor mérges vagyok rá is, és magamra is, nem elég, hogy rossz a kedvem, de még ő is elviselhetetlen, és nem tudom kezelni a helyzetet úgy, hogy ne viselje meg őt is, szaranya vagyok. Aztán egyszer csak nem így történik: ugyanaz a helyzet, valami fájdalmas dolgon gondolkodom, nem hagy nyugodni, félig vagyok jelen a munkában, vagy talán annyit se, aztán a gyerekért menni kell, és előre félek, hogy megint átveszi a hangulatom, de van bennem valami ami miatt ez most más, azt érzem rájöttem dolgokra, és ettől az egész helyzet megváltozik, hagyom sodorni magam ezzel az érzéssel, nem félek, és ezt érzi ő is, és meglepően nyugodt. Valami ilyen. Mármint a felszínen ez történik, mióta kezdem érteni, és kezdem érezni, hogy mi ez a feldolgozás, és hogy működik.

Szóval nem tudtam sokáig, hogy mi a franc lehet az, ha valaki feldolgozza a traumáit, akkor mi történik, és honnan tudom, és egyáltalán vannak-e nekem traumáim, és fel kell-e dolgoznom azokat?
Ez is újra és újra előjön. Szégyellem magam, hogy nekem csak ennyi, van aki ennél jóval nehezebbeket élt át, minden ami traumatizált olyan, ami meg se történt. Ott álltam a kés előtt, de nem döfték belém, még meg se karcolt, és nem ért baleset a száguldó autóban, kiszálltam és nem voltam hajlandó tovább menni, és utána apám rendesen vezetett, és nem lett bajom, amikor majdnem elütöttek, és majdnem megmérgeztek, de ezt csak én éltem meg így, nem volt komoly veszély, és apám nem gyújtotta ránk a házat, kijutottunk és semmi se történt, és arra, hogy a széken ülve miért éreztem úgy, hogy szégyellnem kell magam, már nem is emlékszem, anyám nem halt bele az altatókba, és különben se volt sok altató, és én se haltam bele az öngyilkossági kísérletbe, és nem erőszakolt meg senki az utcán, pedig mindig veszélyes helyeken jártam, amit erőszaknak éltem meg az nem erőszak volt, csak szex, és nem bántás, az, ha évekig azt sulykolják beléd, hogy veled van a gond, ezt úgy nevezik, hogy terápia, kicsit azt hiszem túlérzékeny vagyok, és túldramatizálom, felnagyítom a dolgokat. Nem történt velem semmi komoly. És már az is mind olyan régen volt. De ezen a sok semmin még mindig nem tudom túltenni magam.

Azt hiszem, még mindig a múltban élek túlnyomórészt, egyáltalán nem érkeztem meg a jelenbe, valami ilyen lenne talán a cél. Lehet ezt a keringést csinálni úgy, hogy nem jutsz sehova. Éveken keresztül nem jutsz sehova, és mindig visszatérsz azokra a helyekre, ahol mindennek másképp kellett volna történnie: én mindig azt sajnáltam, hogy nem történtek velem szörnyebb dolgok, igazi tragédiák, olyanok, amikről egyből látni lehet, hogy fáj, és nem csak titokban emésztik fel a lelkedet. Az, hogy lehetett volna traumák nélkül is élni, lehetett volna olyan élet, ahol ezek a veszélyek fel se merülnek, meg se fordult a fejemben, soha eszembe sem jutott. Idáig sosem jutottam a fantáziálásban. Nem volt opció.

Mindig vissza kell térni, mert nem hagy nyugodni az egész, felkelek hajnalban, és valami régi történet megy a fejemben megint, mikor anyám bevette az altatókat, miután a keresztény szomszédok átjöttek segíteni, mert apám a fejszével fenyegetőzött, és azt mondták anyámnak, legyen jobb feleség, és leszidtak, mert koszosak vagyunk, apám előtte a falra kente a kaját, de én szégyelltem magam, mert fontos volt a véleményük, és egész délután takarítottam, bár már nem mutathattam meg nekik, milyen rendes vagyok. Pontos részletek, és az érzések, részletesebb és színesebb érzések, mint ahogy eredetileg éltem át, mert eredetileg mindent befedett az az érzés, hogy rossznak érzem és gyűlölöm magam. Évekig nem jutottam ennél tovább, időnként feljöttek dolgok, amiket aztán újra eltemettem, de változatlan előjöttek. A szégyen egy állandó elem volt, és az, hogy gyűlölöm magam. És próbálok valahogy kikeveredni ezekből az érzésekből, de nem megy.

Valami megváltozott. Nagyon lassan bontakoztak ki ezek a változások, az elmúlt időszak, egy év, két év, megint arról szólt, hogy újraélem a gyerekkoromat, jönnek ezek a történetek, és azt hiszem, hogy ez már mindig így lesz, légypapír, és én a légy vagyok, aki folyton beleragad ezekbe az érzésekbe, a múltba, és nem tud tőle szabadulni. De hirtelen elkezdtek változni a történetek. Először észre sem vettem, hogy változott valami, vagy mi változott, de mostanra már egészen világos, hogy másképp élem meg a dolgokat.

Eltűnt a mindent felfaló szégyen, és az öngyűlölet, meg a rosszaság érzése. Nem mondom, hogy egyáltalán nincs ott, és nem vagyok az egyensúlyból kibillenthető, és van ami miatt még jogosan is érezhet az ember szégyent, vagy bűntudatot, de azért nagyrészt nem ez határozza meg, hogyan gondolkodom. A szégyent meg az öngyűlöletet eddig csak erősítették bennem a terápiák is, az olyan szemlélet, ahol te vagy a probléma forrása, te vagy az ok. Elképesztő mennyi hülyeséget, és elnyomó, megbetegítő gondolatot tud sugallni egy-egy irányzat, szemlélet vagy pszichológus. Például amikor meséltem egyszer a húgaim születéséről, azt mondta a volt pszichológusom, hogy “Aha, akkor itt van a problémák gyökere, a húgai születése egy nárcisztikus törés volt magának, amit azóta se bírt kiheverni”. Miközben azt meséltem el neki, hogy amikor a húgaim születtek, akkor anyának benn kellett maradnia a kórházban, és engem elvittek a keresztszüleimhez két hétre, akiket nem ismertem, és utána fizikailag, és lelkileg is belebetegedtem abba, hogy mindenki eltűnt, és nem tudom mi történik, magas lázam volt, és nem beszéltem, még akkor sem, amikor végül hazavittek, és aztán azt mondtam, hogy vigyék vissza a húgaimat, és anyám szomorú volt, meg leterhelt három kisgyerekkel, és időnként vert is, egyszer kihasadt az állam, mert nekiestem az asztalnak, amikor megrángatott, vagy az a kezem volt, már nem emlékszem pontosan, mind a kettőn van valami pici heg. Ebből az egész történetből annyit bírt leszűrni a pszichológus, hogy az volt a rossz nekem, hogy kegyvesztett lettem, és testvérféltékenység, meg nárcisztikus törés, és hogy irigy vagyok azóta is. Ennyit látott valami torz szemüvegen keresztül, egyáltalán nem látta, hogy van ott egy kisgyerek, akinek eltűnik a biztonságos közege, és traumák érik. Az ilyen értelmezések mindig kiborítottak, azt gondoltam, hogy tényleg, kiderül, hogy én már kicsi gyerekkoromtól kezdve egy szörnyű ember vagyok, és ilyen mélyen bennem van a probléma gyökere. Most már azt gondolom, hogy nonszensz.

Most már képes vagyok erre azt mondani, hogy ez nonszensz, és ebben a szemléletben nincs semmi megértés, és empátia, és képes vagyok magammal empatizálni ezekben a történetekben. Szóval tényleg (most itt valami csúnyát mondtam volna, de inkább nem mondom), hogyan tud valaki így gondolkodni egy kisgyerekről? Akkor is, ha az a kisgyerek közben már felnőtt. Nézem a gyerekem és nem akarok így gondolkodni róla, ennyire empátia nélkül, ennyire részvétlenül, és akkor azt kell mondanom, hogy magamról, a gyerekkori élményeimről se lehet ilyen részvétlenül gondolkodnom, ahogy eddig tettem, és ahogy eddig tették velem, bármennyire furcsa is, meg olyan önös ez az egész koncepció, hogy empátia a gyerekkori önmagammal.

Erre az empátiára önmagammal – ami úgy érzem fontos szerepet játszik a traumák feldolgozásában -, nem lennék képes, nem voltam képes, amíg valaki nem mutatta meg nekem, hogy ezeket a történeteket lehet empátiával is nézni, látni benne a gyereket, a személyt, a szenvedést, a különböző érzéseket, és nem csak úgy lehet nézni, vizsgálni, elemezni, mint egy gombostűre szúrt rovart. Évekig azt éreztem, amikor elemeztek különböző emberek segítés címén, hogy nem ember vagyok, akit meghallgatnak, hanem egy gombostűre szúrt rovar. Rossz érzés volt. Szörnyű érzés volt. Elviselhetetlen érzés volt.

Nem vagyok gombostűre tűzött rovar, akartam kiáltani. Hát nem látod, hogy ember vagyok?

De nem hallották. Kiabál mondták. Igen, ez tünet. Kapálódzik is. Szerintem nem szenved: nem úgy érzik a fájdalmat, mint a normális emberek.

Lassan megváltoztak a dolgok, és képes vagyok magamat egy másik szemüvegen keresztül nézni, eltűnt az öngyűlölet, ami mindent befedett és mindent megmérgezett. És ettől tisztábban látok. Képes vagyok még magamat is empátiával szemlélni, és látom, érzem, érzékelem ezekben a történetekben a sok-sok különböző érzést, amit átéltem.

Nem az a probléma, hogy valaki újraéli a történeteit, ez elkerülhetetlen, muszáj újra elővenni azt ami nem lezárt, ami nem gyógyult meg, ami mérgez, ami befolyásol. A probléma az, ha ezek a történetek nem változnak meg, ha ugyanazok maradnak és ugyanúgy mérgeznek tovább.

Ismét elővett ez a hangulat, és sok-sok érzés került elő. Olyan volt mint egy kaleidoszkóp. Kívülről néztem az érzéseket, de nem részvétlenül, és nem empátia nélkül. Valamilyen értelemben már nem fájt, ha fájt is, a fájdalom nagy részét az öngyűlölet okozta, a maradék rész: a gyász pedig halványodik.

Valami ilyesmi.
Nekem.

Különbség

Bérlettel utazni a városban jegy helyett. Azt hinni még mindig jeggyel utazol, és a kevesebb átszállást választani a rövidebb út helyett.

Átélni, hogy milyen az, amikor valaki ismeri az életed és mégis elfogad. Nem szégyenít meg. Nem ítélkezik.
Végül rájönni, hogy milyen egy nem bántalmazó kapcsolat. Rájönni, hogy enélkül a tapasztalat nélkül előtte esélyed se volt.

Aludni. Eleget. Rettegés nélkül. Nem aludni. Rémálmodni, egy éjszaka hatszor egymás után.

Enni a humuszbárban, úgy hogy nem az utolsó ezresedet költöd el minden mindegy alapon.

Azt érezni, hogy rossz vagy, csaló és ostoba, aztán nem úgy keveredni ki ebből az érzésből, mint szoktál, hogy nem érdekel, és elmúlik, hanem úgy, hogy rájössz mi ezeknek az érzéseknek a forrása, és hogy mennyire irracionális, amikor ez az érzés a hatalmába kerít.

Várni, hogy mikor megy el az apád, aki meglátogat, és közben meghallgatni egy olyan gyerekkori történetet, amit nem ismertél, és arra gondolni, hogy most milyen emberi, és magáról beszél, és hogy milyen lett volna, ha őt sem bántják, milyen lett volna ha van apád, akivel jó a kapcsolatod, és milyen lett volna, ha van anyád, akivel jó a kapcsolatod, és milyen lett volna, ha szeretsz valakit és viszontszeretnek. Aztán arra gondolni, hogy neked még van esélyed másképp csinálni, mert a gyereked még nem utál. A minimál terv, hogy felnőttként ne utáljon, és ne kívánjon a pokolba, ha meglát, és egy percet is egy légtérben kell tölteni veled.

Mesét olvasni, fogtündérről, és a királylányról, aki nem akar férjhez menni, és aztán egyedül él boldogan. Nézni, hogy a gyereked alszik. Felemelt kezekkel, ahogy csecsemő korában. Bosszankodni, hogy megint az öledbe mászik, örülni, hogy még szeret az öledbe ülni.

Kifizetni az adósságaidat.
…egy részét.

Tervezni.

Tevékenynek lenni. Palántát ültetni, nyelvet tanulni, ügyeket intézni. Írni. Vagy lehangoltnak lenni, semmit sem csinálni, de tudni, hogy elmúlik.

Nem hinni. Találni egy régi barátot, aki nem bánja, hogy már nem hiszel.

Gyávának lenni. Sosem mondani. Aztán vakmerőnek lenni, és mondani megfontolás nélkül. A kettőt váltogatni.

Azt gondolni, hogy már nem akarsz férfiakat az életedben, aztán szerelmesnek lenni egy hosszú hajú srácba. Nem tudni, hogy szerelmes vagy, de megsiratni, amikor elmegy. Megszakítani a kapcsolatot valakivel, aki szerelmes beléd. Megsiratni, hogy elveszítetted a barátodat. Elengedni azt, aki tetszik, és akivel még sosem érezted magad ennyire egy hullámhosszon. Aztán visszakapni, aztán mégsem, megint elengedni. Várni.

Azt gondolni, hogy a te történeted egyedi, és rájönni, hogy tipikus. Betegnek érezni magad, majd áldozatnak, aztán megkönnyebbültnek, majd csalónak, majd okosnak és egyedinek, túlélőnek, majd ostobának, majd dühösnek, aztán csak üresnek, és öregnek. Hagyni az egészet a fenébe, hogy úgyis bonyolult, és azon gondolkodni, hogy úgyis világvége van.
Earthshipet tervezni.

Mit keres egy halott baba a pszichiátrián?

A hír annyi, hogy egy nő, aki “a terhességére veszélyes depresszióval küzdött”, és akit előbb a sürgősségi osztályon helyeztek el, majd a pszichiátrián, ott szült meg, szaksegítség nélkül (vagy minden más segítség nélkül, ez nem teljesen világos), nem vitték át a néhány méterre lévő szülészetre. Egy függönnyel választották el a többi betegtől, akik hallgatták a szenvedését, és a kiabálását. A baba azután meghalt – egy beteg hallotta még felsírni, vagy halva született – a belső vizsgálat szerint. A pszichiáter főorvos szerint azért nem vitték át a nőt a szülészetre, mert nem ez volt a “vezető kórképe”.
http://index.hu/belfold/2015/03/12/nem_vittek_at_a_szuleszetre_a_vajudo_not/

Olyan abszurd érzésem van ettől az egésztől. Mint egy rémálom, egy beteg rémálma is lehetne, aki terhességről, meg halott csecsemőről vizionál, meg zárt osztályról, és ilyen végtelen kiszolgáltatott állapotról. Többszörösen is kiszolgáltatott állapot, először is mint pszichiátriai beteg, aztán mint szülő nő egy intézményben. De ez nem rémálom, hanem valóság, egy megtörtént eset.

Nagyon sok minden nem világos, vagy nem derül ki a történetből, de ami kiderül, az így is erősen problematikus, sok kérdést felvet, és nem nagyon tudok olyan magyarázatot keríteni a történések köré, ami megnyugtató választ adna a felmerülő kérdésekre. Azt nem tudhatjuk, legalábbis csak ezekből az információkból, hogy a baba életét meg lehetett volna-e menteni. Lehet, hogy nem lehetett volna. Elkerülhetetlenül vannak tragédiák egy szülésnél akkor is, ha mindent megtesznek ennek elkerülésére, de itt egyáltalán nem mondhatjuk, hogy bármit is megtettek ennek elkerülésére. De ha a gyerek nem hal meg, akkor sem elfogadható, ahogy a nővel bántak, az egésznek viszont csak a tragédia miatt lett hírértéke, ha a gyerek nem hal meg, akkor ki sem derül.

Mi a problémás a történetben? Hát nem is tudom hol kezdjem.

Van egy nő, aki a terhessége alatt rossz állapotba kerül, a “terhességére veszélyes depresszióba”, és ezért a pszichiátrián köt ki.
Nem tudjuk, hogy ez egy visszatérő állapot, vagy a terhesség alatt alakult ki. A terhesség ilyen szempontból (is) tartogathat néha meglepetéseket. Egyrészt maga az élethelyzet se könnyű még ideális esetben sem: ha a gyereket várják, ha van támogató környezet, akkor is bele kell érni lelkileg is egy új szerepbe, ami tele van ellentmondásokkal, és ambivalenciákkal; ha pedig ezek nem adottak, egy krízisterhességről van szó, vagy nem kívánt gyerekről, és egy olyan nőről, aki mögött nem áll senki, akkor halmozottan nehéz helyzet.
Azt sem igazán köztudott, hogy nem csak posztpartum, hanem prepartum depresszió is létezik (vagy prenatális depresszió, vagyis terhesség alatti, és nem csak szülés utáni), ami elvileg sok olyan tünettel jár, ami a normális terhesség alatt is előfordul, hangulati ingadozások, sírás, ambivalens érzések, bűntudat, étvágytalanság, stb. Egészen pszichózisig is eljuthat ez az állapot, még korábban egészséges terheseknél is, de ehhez azért általában kellenek más nehezítő körülmények is. Olvastam egy amerikai nő beszámolóját, aki korábban teljesen egészséges volt, a terhesség alatt aztán végig vészes terhességi hányásban szenvedett, ami már önmagában nagyon megterhelő volt, és ettől, vagy emellett súlyos depressziója alakult ki, a terhesség vége felé pedig öngyilkosságot kísérelt meg. Megmentették, és a gyereknek se lett baja, és utána nem volt különösebb problémája. Vállalt egy második gyereket is, ahol a terhesség alatt megint voltak problémák, de mivel készültek rá, már simábban ment minden. Itt az egész történet angolul:
http://www.yourtango.com/2014226046/commiting-suicide-when-pregnant
Ez onnan is eszembe jutott, hogy azt írták a “terhességére veszélyes” depresszió volt, ami lehet egy eufemizmus arra is, hogy öngyilkos akart lenni, ilyenről beszélt, vagy ettől féltek. Ha egy terhes nő öngyilkos akar lenni, akkor az nem csak azért tabu, mert az öngyilkosság önmagában tabu, hanem azért is, mert veszélyezteti a magzatot, és akkor különösen nagy elítéléssel és bűntudattal (vagy akár vádakkal is?) kell szembenéznie. Az amerikai történetben szereplő nőt, aki öngyilkosságot kísérelt meg nem tartották benn a szülésig, hanem négy nap után hazaküldték, kapott gyógyszert, és pszichiátert, szociális munkást is kijelöltek mellé, és a párja, családja is támogatta.

Amit ki akarok hozni ebből az egészből az az, hogy egyrészt eddig arról beszéltem, hogy a pszichiátriai betegség ≠ betegség. Sok esetben tényleg nem, de például a szülés előtti, utáni lelki zavarok mögött ténylegesen lehetnek biológiai, hormonális okok. Nem tudom milyen mértékben, mert van olyan antropológiai megfigyelés is, hogy ahol a szülés után a nőket jobban tehermentesítik, jobban támogatják, ott szinte nincs posztpartum depresszió, de mindenesetre vannak ilyen terhességhez, szüléshez köthető pszichiátriai problémák. És ez olyasmi ami végső soron bármelyik nővel megtörténhet, nem kell hozzá eleve pszichiátriai betegnek lenni. És amúgy mentálisan egészséges szülő nők is kerülhetnek nagyon kiszolgáltatott helyzetbe a szülés alatt, ha úgy vesszük ez az egyike a legkiszolgáltatottabb helyzeteknek egy nő életében.

Másrészt tudjuk, hogy ilyen esetben – terhesség alatti depresszió – mi az ami segít. A gyógyszer az egy dolog (vannak olyan helyzetek, amikor szükséges lehet), de ez szerintem semmit sem ér anélkül, hogy valaki beszélhet és kap személyes támogatást. Egy terhes nőnek nem tudom elképzelni, hogy erre mennyire jó a pszichiátriai zárt osztály (mondjuk másnak sem tudom elképzelni). Az egyetlen amit kap, az gyógyszeres kezelés, személyes támogatást nem túl valószínű, hogy kapna, és arra sincs lehetősége, hogy valakivel beszéljen. Kiszakítják a megszokott közegéből, a személyes kapcsolataiból (ha vannak neki jó kapcsolatai), és behelyezik egy erősen traumatizáló helyzetbe, ahol nagyon kiszolgáltatott állapotba kerül. Tudom, hogy lehet erre mondani, hogy szakember hiány, meg pénz, meg stb., tisztában vagyok a realitásokkal, de ettől nem lesz hatékonyabb egy olyan segítség, ami nem segít, hanem inkább árt és traumatizál. Vannak olyan dolgok, amik pedig inkább a szemléleten múlnak és nem is annyira a pénzen.

Harmadrészt még az is következik ezekből, hogy hihetetlenül abszurd olyan kijelentéseket tenni, hogy nem a terhesség volt a “vezető kórképe”. Sem a depresszió szempontjából nem lényegtelen, hogy terhes, és hogy szülni fog, sem a terhesség szempontjából nem lényegtelen, hogy depressziós. Egyébként ha eltört volna a lába, akkor is hagyták volna szenvedni, mert nem ez a vezető kórképe? Elvileg azért került kórházba, mert a depressziója veszélyeztette a terhességét is – olvassuk, aztán ezek után nem az történik, hogy bármi segítséget is kapna, ha már azért (is) van benn, mert mint terhes is veszélyeztetett, hanem éppen ellenkezőleg teljesen magára hagyják őt is, meg a gyereket is szülés közben. De hiszen ezért zártátok be, nem? Mert segítségre szorul. Ebből ténylegesen az a fajta gondolkodás sugárzik, hogy a pszichiátriai betegeket nem abból a megfontolásból zárjuk el, hogy valami segítséget kapjanak, hanem azért, hogy az egészségesektől el legyenek zárva, még a szülészeti osztály működését se zavarják feleslegesen. Nagyfokú képmutatás és agresszió.

Vannak olyanok, akik minden segítség nélkül egyedül szülnek, és van otthonszülés is, de abban az esetben is van szaksegítség. Hiába élettani folyamat, és a legtöbb esetben nincs probléma, de az azért nagyon extrém eset, hogy valakinek még mások támogató jelenlétére sincs szüksége, a szakszerű segítség jelenlétéről nem is beszélve. És néha nagyon komoly támadásoknak vannak kitéve ezek a nők is, hogy nem beszámíthatóak, meg veszélyeztetik a gyereket, ami csak addig probléma, amíg valaki a saját életéről dönt így, de ebben az esetben úgy tűnik, egyáltalán nem probléma, hogy egy kiszolgáltatott nőt szülés közben magára hagynak. Egy olyan nőről beszélünk, aki valószínűleg a gyógyszerek miatt nincs is teljesen beszámítható állapotban (elképzelhető, hogy nem is tudja pontosan, hogy mi történik vele?), lelkileg nagyon sérülékeny állapotban van, még pluszban is, mert ugye önmagában a szülés egy nagyon sérülékeny érzelmi állapotot, és egy másfajta tudatállapotot idéz elő a legtöbb nőben. És se támogató személy, se szaksegítség nincs jelen. A többi beteget pedig kiszolgáltatják ennek a helyzetnek, hogy van egy szülő nő segítség nélkül, aki hallhatóan szenved, és nincs jól, és nekik ezt végig kell hallgatni. Nagyon sokkoló, ha az ember belegondol.

Ami a gyereket illeti, arról is lehet olvasni, hogy az anyai depresszió a terhesség alatt kockázati tényező a gyerekre nézve, és megnöveli a szülés alatti komplikációk kockázatát. A gyógyszerek, amiket kapott szintén befolyásolhatták a gyerek állapotát is, tehát minden ok meg lett volna arra, hogy ne kevésbé, hanem fokozottabban figyeljenek rá és a gyerekre a szülés alatt. Ha ott lettek volna, és figyeltek volna a nőre és a babára, akkor tudnák bizonyosan, hogy a baba életben volt-e vagy sem, és nem belső vizsgálatnak kellene ezt megerősíteni.

Egy beteg azt állítja, hogy a baba felsírt. A belső vizsgálat viszont azt állapította meg, hogy a baba halva született. Mármint kik bizonyítják ezt? Akik ott se voltak a nő mellett, azok nyilván tudják, hogy a baba halva született.(?) Az ellenkezőjét pedig csak egy pszichiátriai beteg vagy betegek állíthatják. Roppant kényelmes. A rendőrség nem is nyomoz bűncselekmény ügyében. Gondolom ki fogják hozni, hogy minden szabályosan zajlott és senki sem felelős. Minden szabályosan zajlott? És senki sem felelős?

Betegség

Nem. A legtöbb pszichológiai betegség nem betegség abban az értelemben, ahogy a tüdőgyulladás, vagy a cukorbetegség az. A betegséget használtam én is több alkalommal, de valójában nem gondolom, hogy ezek betegségek lennének. Ez egy olyan metafora, amit a pszichiátriai tünetekre, vagy a pszichológiai problémákra sokat használunk, de nem igazán állja meg a helyét.

“Beteg vagy.”

Ha tüdőgyulladásod van, akkor ez egy egyszerű ténymegállapítás, vagy ha olyan mondja, akinek fontos vagy, akkor esetleg aggodalom, amiből semmi sértő, megalázó, vagy hátrányos nem származik a számodra. Ezekből a betegségekből általában könnyen meg lehet gyógyulni, de ha nem is, akkor sem érintik olyan mélyen, és mindenre kiterjedően az életedet, mint amennyire egy pszichológiai probléma. Vannak gyógyíthatatlan és halálos betegségek, de ha rákos valaki, akkor sem őt hibáztatják az állapotáért. Vannak természetesen olyan betegségek, vagy egészségügyi állapotok, fogyatékosságok, amikkel nehezebb együtt élni. Például AIDS-esnek lenni is stigmatizált betegség, de egyértelműen betegség. Vagy a rákosokat jellemzően nem annyira, de a tüdőrákosokat több hibáztatás vagy előítélet övezi. Vagy látássérültnek lenni is egy olyan állapot, ami eléggé meghatározza az egész életedet, de mindenesetre azért egy jól körülhatárolható fizikai probléma.

“Beteg vagy.”

Ha ezt úgy mondják neked, hogy a mentális állapotodra értik, az általában semmi jót nem jelent. Ha nagyon megerőltetem a fantáziám, akkor el tudok képzelni egy aggódó, jóindulatú, bár kicsit leereszkedő attitűdöt. Én úgy gondolom, hogy amivel te küzdesz, az betegség, tehát segítségre lenne szükséged. A legpozitívabb értelemben: látom, hogy szenvedsz, vagy küszködsz dolgokkal, ezért itt vagyok, ha szükséged van rá. Na, ez elég utópisztikus. Általában a “beteg vagy” a legnagyobb sértés, amit valaki kaphat, ha arra értik, hogy a fejeddel van valami baj. Ebben van egy nagy adag elítélés, undor, elkülönülés – én egészséges vagyok, és igazam van, te meg azért mondasz, teszel ilyet, mert beteg vagy, ezért amit mondasz, teszel, az nem számít. Ez egy leradírozás. Nem vagy ember. Mert azzal vannak problémáid, ami az emberben a lényegi, a gondolataiddal, az érzéseiddel, a viselkedéseddel.

Van egy ilyen nagyon terhelt jelentése a betegnek, és a pszichiátriai betegségnek. Stigmát jelent. A stigmatizáltság egy jelentős probléma, sokszor egyértelműen nagyobb probléma, mint az eredeti baj, ami miatt az ember a stigmát kapja, ha pszichológiailag valamiben rendellenes.

Ugyanakkor a betegség metaforában van olyan rész is, ami elvileg a stigma ellen hatna. A “beteg”, ha a fejével van baj jelentésben használjuk, akkor általában nagyon elítélő, rettenetesen negatív kategória. Viszont azt a jelentést is hordozhatja, hogy ha valaki beteg, akkor nem tehet az állapotáról, joga lenne ahhoz, hogy az állapotát figyelembe vegyék, és segítséget kapjon. Vannak, akik olyan stratégiát követnek a stigmatizáltság elleni harcban, hogy próbálják elfogadtatni, hogy a mentális betegségek is csak ugyanolyan betegségek mint a többi, és ha valakit nem hibáztatunk, nem ítélünk el azért, mert tüdőgyulladást kapott, vagy ételmérgezést, akkor miért ítéljük el, vagy tartjuk gyengének, ha depressziós. Tegnap olvastam egy olyan cikket, amiben valaki azt fejtegeti, hogy ha ételmérgezést kapott, akkor nyugodtan betelefonálhat a munkahelyére, hogy most nem megy be, és kap megértést is a betegsége miatt, de ha azzal telefonálna be, hogy most nem megyek be, mert depressziós vagyok, és ma rossz napom van, akkor megnézhetné magát. Nem valószínű, hogy elfogadnák az indokát, és az sem valószínű, hogy megértenék, vagy sajnálnák, vagy ha sajnálnák is, de aztán meg is szabadulnának tőle hamar. Vagy egy másik cikkben azt olvastam, hogy valakinek a felesége rákos lett, és akkor a barátok összeálltak, és mindennap más főzött nekik – ez Amerikában néha szokás, és elég jó szokás -, de amikor később a lányuk volt kórházban elvonókúrán, akkor még csak rájuk se telefonált senki, hogy mi van velük.

Szóval ha ugyanolyan betegségként kezelnénk a pszichológiai problémákat, mint a fizikai betegségeket, akkor itt lenne a kánaán, és nem lenne stigmatizáltság, és szégyen nélkül lehetne segítséget kérni, és ugyanolyan empátiával lennének az emberek a mentális betegek felé is, mint az egyéb betegek felé (nem mintha ezen a téren nem lehetne az empátiát növelni), és nyíltan lehetne ezt vállalni, és a probléma meg lenne oldva, mert lehetne akkor ezeket a betegségeket is kezelni. Ez egy nagyon közkedvelt stratégia, főleg az Egyesült Államokban, legalábbis ezt ismerem, nagyon sok olyan amerikai cikket olvastam, vagy videót néztem, aminek ez a központi üzenete. A mentális betegségek betegségek, ugyanolyan betegségek, mint a fizikai betegségek, mivel valóban fizikai betegségek, csak az agy betegségei, ezért nem kell stigmatizálni a betegeket, a betegnek pedig nem kell szégyellnie segítséget kérni, van segítség, és ez a segítség a legtöbb esetben azt jelenti, hogy szedjen gyógyszert, vagy esetleg még járjon terápiába, de a gyógyszer, mint megoldás a jellemző válasz.
Ilyen vicces karikatúrák keringenek például a neten, amik ezt a szemléletet hirdetik: http://imgur.com/gallery/CWFTYoV

Amivel egyetértek ebben a megközelítésben az az, hogy aki pszichológiai problémákkal küszködik, az nagyrészt éppen annyira nem tehet arról, hogy depressziós, vagy skizofrén, vagy alkoholista, mint aki mondjuk tüdőgyulladást kapott, vagy cukorbeteg. Összetett és bonyolult okok vezetnek egy-egy ilyen helyzethez, és sokszor ugyanannyira kivédhetetlen hatások miatt lesz valaki lelkileg beteg, mint fizikailag. Azzal is egyetértek, hogy ezek ugyanolyan valós szenvedést és akadályoztatást jelentenek mint egy rendes, tisztességes fizikai betegség, aminek jól meghatározható, körülírható fizikai, biológiai oka van, szóval ha valaki azért nem megy be a munkahelyére, vagy vizsgázni mert éppen nagyon rossz mentális állapotban van, az nem színlel, nem csal, és nem akaratgyenge, ez lehetne ugyanolyan legális indok, de nem az. Más kérdés, hogy ezt roppant nehéz lenne ellenőrizni.

Amivel nem értek egyet, az az, hogy bár a szenvedés az valós, és az is igaz, hogy a legtöbb esetben a pszichológiai problémáiról nem az azokat elszenvedő tehet, de ettől ez még nem betegség. Vagy nagyon sok esetben nem az. Lehet olyan példákat találni, amikor igen. Valaki szerető családban nő fel, tehetséges, iskolában jól teljesít, aztán hirtelen megváltozik, és pszichotikus lesz, vagy depressziós. Egyértelműen biológiai okokra visszavezethető pszichiátriai betegség – mondhatjuk. Van ilyen eset, ami tényleg jól leírható a betegség metaforával, de ez inkább a kivétel mint a szabály. A pszichotikus betegekkel kapcsolatban is elmondható, hogy nagyobb mértékben voltak trauma és bántalmazás áldozatai mint a mentális betegséggel nem diagnosztizált emberek, és később a betegség miatt még annak az esélye is megnövekszik, hogy újból áldozatokkal váljanak, és újra traumatizálódjanak. Judith Herman is ír erről a Trauma és gyógyulásban. Olyan esetben, amikor nincs más külső ok, még talán jól is jönne, ha ténylegesen “csak” egy betegségként kezelnék ezt a helyzetet, de nem ez történik. Szóval azt mondaná az orvos, pszichiáter, hogy minél alaposabban megpróbáljuk körüljárni a biológiai okokat – ez sem történik meg ilyen esetben, nincs mindenre kiterjedő alapos fizikai vizsgálat, hogy kizárják azokat az okokat, amik jól beazonosíthatók és kezelhetők és pszichotikus tüneteket, vagy depressziót okoznak, például mérgezés, neurológiai tünetek stb. Így történhet meg, hogy valaki nem kap az agyvérzésére egy héten át kezelést, hiába mondja, hogy agyvérzése van, mert “csak” pszichotikus. Lásd itt a második videón http://tasz.hu/tasz-film/tasz-estek-kolorban-2 Krízis és zárt osztály. Nagyon érdemes ezt is meghallgatni.

Ha egyértelműen, jól körülhatárolhatóan biológiai, neurológiai okokról van szó, akkor is lehetne ezeket az embereket személyként kezelni, egészként, holisztikusan, és nem csak a betegséget, vagy a tünetet látni, mert ez így önmagában nem kezelés. Oliver Sacks nagy tisztelője vagyok ezek a téren, ő az a neurológus, aki A férfi aki kalapnak nézte a feleségét, és az Antropológus a Marson című nagyon szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató könyveket írta. Sajnos már csak pár hónapja lehet, mert gyógyíthatatlan beteg, és már előre gyászolom. Ő neurológiai esetekről ír a praxisából, jól körülhatárolható, meghatározható biológiai betegségekről, amelyek ugyanakkor pszichológiai funkciókat is érintenek, de mindig olyan nézőpontból, hogy nemcsak a betegséget látja, hanem az embert is, az egész személyiséget. Hogyan alkalmazkodik az ember a betegséghez, hogyan építi be az életébe. Saját magáról, és saját neurológiai problémáiról is ír nagyon szemléletesen. Ha betegségként akarnánk kezelni a pszichiátriai betegségeket, amik ténylegesen beazonosíthatóan egyértelműen “csak” biológiai betegségek, akkor azzal a mély humánummal kellene, ahogy ő is teszi.

Van ez a megközelítés tehát, ami azt mondja, tekintsük ugyanolyan biológiai betegségnek a mentális problémákat, mint a többi betegséget, és ezzel csökkenteni fogjuk a stigmatizáltságot. De nem ez történik. Még a stigmát sem csökkenti egyébként, és az emberek empátiáját sem növeli, ha betegségnek tekintjük. Vannak kutatások, ahol kifejezetten ezt vizsgálták, hogy az orvosok a biológiai okokra visszavezethető mentális betegségek, vagy az egyéb pszichoszociális okokkal magyarázott betegségek esetén empatikusabbak. És azt találták, hogy azok az orvosok, akik biológiai magyarázatokkal ellátott eseteket kaptak kevésbé voltak empatikusak mint, akiknek ugyanazokat az eseteket más magyarázatokkal tálalták. http://news.yale.edu/2014/12/01/docs-more-biology-info-means-less-empathy-mental-health-patients Azzal magyarázták az eredményeket, hogy hiába kevésbé lehet hibáztatni a pácienst ha biológiai vagy genetikai okai vannak a betegségének, ugyanakkor így csak egy rosszul működő gépezetnek látják, ami dehumanizáló, és egy nem bonyolult, összetett, történettel és sajátos élményvilággal rendelkező személynek. Nem csak az orvosokra van rossz hatással ez a szemlélet, hanem azokra a depressziósokra is, akik ezt magukévá teszik, mert rosszabb prognózisúnak gondolják a betegségüket, mintha nem biológiai okokra vezetnék vissza.

Nagyon lényeges, hogy hogyan válaszoljuk meg a következő kérdéseket: mi okozza a mentális problémákat? Endogén (biológiai) vagy egyéb külső okok (pszichoszociális), vagy mindkettő, és melyiket tekintjük hangsúlyosabbnak? Személyként (az élményei teljességét figyelembe véve) kezeljük a pácienst, klienst, vagy csak egy diagnózisként, akit azonosítunk a betegségével? Milyen prognózisunk van, mit gondol erről a kezelő, orvos, pszichológus stb. és mit gondol a prognózisról a páciens, kliens?

Mi okozza tehát a mentális betegségeket? Ha nem betegségek, akkor minek tekintsük őket? Szerintem lehet olyan megkülönböztetést tenni, hogy endogén (genetikai, biológiai) okokra visszavezethető mentális betegségek, és külső okokra visszavezethető sérülések vagy traumák. Szerintem az előbbiből jóval kevesebb van, mint az utóbbiból, bár igazából nem lehet egyértelműen különválasztani, hogy mi az, ami nem vezethető vissza külső hatásokra. Természetesen ezt nem úgy kell értelmezni, hogy ami trauma hatására alakul ki, annak az állapotnak nincs biológiai aspektusa. Például az újabb kutatások kimutatják, hogy a már a méhen belüli, nagyon korai vagy gyerekkori traumák hogyan változtatják meg az agyfejlődést, és milyen hatással vannak a stresszválaszra (például a kortizol szinten keresztül).http://www.iflscience.com/brain/childhood-trauma-alters-neural-responses-stress

Külső hatások, traumák, sérülések okozhatnak akár biológiailag is mérhető károsodást. De szubjektív szempontból az a tudat, hogy valaki sérülést szenvedett, teljesen más mint az a gondolat, hogy beteg. Tegyük fel, egy banda baseball ütővel elagyabugyál. Utána kórházba visznek és lehet, hogy a sérüléseid meggyógyulnak, lehet, hogy nem, mondjuk a fél karodat amputálni kell, maradandó sérülésed lesz – tudom hülye hasonlat, de ez jutott az eszembe. Pszichológiai sérüléseket is szenvedsz a bántalmazás miatt, utána rémálmaid vannak és félsz kimenni az utcára. De a kórházban az orvos, aki kezel úgy tesz, mintha nem is lett volna verés, azt mondja, nem lényeges, ne akarj mindig másokat vádolni, és különben is, ha volt is verés, de nem lehet a verés és a sérüléseid közötti kapcsolatot kimutatni az statisztikailag csak korrelláció, de ok-okozati összefüggés nem mutatható ki, lehet, hogy verés nélkül is kialakultak volna a sérüléseid. Vannak, akiknek a csontja törékeny, és a legkisebb eséstől és megsérülnek, és hasonlók. Miközben te világosan tudod, hogy mi történt. Őrjítő. Ugye? Kb. ez volt a szubjektív élményem nekem is az évek során. Aztán a Trauma és gyógyulás ilyen szempontból egy megvilágosodás volt, hogy nem én voltam hülye, létezik az amit tapasztaltam, csak eddig ennek az ellenkezőjét akarták bebizonyítani nekem. Azóta több esetben is olvastam mások beszámolóiban, hogy az, hogy nem betegségnek, hanem traumák következményének látták a pszichológiai problémáikat mennyire nagy megkönnyebbülés volt.

Nagyon nem mindegy. Az alapvető paradigma nem ez a pszichológián belül, legalábbis én ezt tapasztaltam a tanulmányaim során – de elképzelhető, hogy tévedek. Az alapvető paradigma inkább betegségekről beszél, jól elkülöníthető és diagnosztizálható rendellenességekről, amiknek sok oka lehet, de igazán nem tudjuk, volt a legfőbb konklúzió. Szerintem sok esetben tudjuk. Szerintem sok esetben a külső okok már magukban elég magyarázatot szolgáltatnak arra, hogy miért betegednek meg az emberek. Ha betegségről beszélnek, akkor a segítő szándék be van csomagolva valamilyen dehumanizáló, az élményeidet, traumáidat megkérdőjelező, előítéletes, és sztereotipizáló attitűdbe, és nagyon nehéz ebben megtalálni azt, ami neked segít. Ha beteg vagy, akkor ennek a szemléletnek van egy olyan jelentése is, hogy veled van a baj, benned van valami rossz, ami nem működik, valami, ami a lényedhez tartozik.

Ami ebben a gondolkodásban, ami betegségnek tekinti a pszichológiai problémákat még nagyon zavaró, hogy elkülönít betegeket és egészségeseket. Minőségileg másnak tekinti azt aki “beteg” és azt aki egészséges. Bár a vicc szerint nincs egészséges ember, csak olyan, akit nem diagnosztizáltak még semmilyen pszichiátriai betegséggel. És a viccel lényegében egyet is értek, szerintem sincsenek éles határvonalak. Van egy olyan újabb megközelítés, ami nem azt mondja, hogy vannak betegek, és minőségbeli különbségek vannak, hanem azt mondja, hogy vannak különböző pszichológiai jelenségek, amik önmagukban nem rendellenesek, egy kontinuum részei, és csak mennyiségileg mások. Téveszméi egy egészséges embernek is vannak, legfeljebb kevesebb mint egy paranoid skizofrénnek, és hallucinációi is lehetnek egy egészséges embernek is – ez nem feltétlen minden körülmények között pszichotikus tünet, pláne nem olyan, ami miatt egy életre betegnek kellene nyilvánítani embereket.
Lásd a Brit Pszichológiai Társaság nyilatkozatát: http://www.bps.org.uk/networks-and-communities/member-microsite/division-clinical-psychology/understanding-psychosis-and-schizophrenia
Ebben a nyilatkozatban többek között arról is írnak, hogy minden pszichiátriai problémával küzdő betegnek biztosítani kellene a pszichoterápia, vagyis a beszéd, és a személyes kapcsolat lehetőségét is, mert ez fontos lenne, de a legtöbb ember nem kap erre lehetőséget.

A legtöbb pszichiátriai, pszichológiai probléma esetén azt lehet mondani, hogy egy komplex problémáról van szó. Életproblémákról, ha úgy tetszik, nem olyan rendellenességről, ami leredukálható egy neurotranszmitter hiányára, vagy valamire ami az agyban rosszul működik, de egyelőre még nem tudjuk megfejteni, hogy mi az. Nem is nagyon működnek az erre alapozó biológiai terápiák, kevés emberről hallani, aki tényleg meggyógyul a gyógyszerek és csak a gyógyszerek miatt. Ha valaki például gyerekkorában bántalmazást szenvedett el, akkor ez később kihat az egészségére, az érzelmeire, a kapcsolataira, a teljesítményére stb. Az egész komplex rendszerre, ami egy ember. Ezt nem lehet egy gyógyszer szedésével rendbe hozni mint egy betegséget.

Kapcsolatokban szerzett sérülések és egyéb traumák sem gyógyulnak mechanikusan, csak kapcsolatokban. Ezért is lenne fontos az olyan megközelítés a gyógyításban, kezelésben is, ami erre helyezi a hangsúlyt. A rezilienciával kapcsolatos kutatások is erre a következtetésre jutottak, amikor traumát, katasztrófát, háborút átélt gyerekeknél vizsgálták, hogy mennyire vészelték át az egészet egészségesen. A legfontosabb és egyértelmű eredmény az összes kutatásban az, hogy a gyerekek számára a legfontosabb, hogy van-e jó kapcsolatuk a szülővel, szüleikkel, vagy egy másik felnőttel, vagyis a pszichológiai egészség és jó alkalmazkodás záloga egy biztonságos kötődő kapcsolat. De ugyanezt találták már felnőtt egyéneknél is, akik kezdetben nem mutattak rezilienciát és később mutattak, azoknak volt egy olyan személy az életükben, aki segített nekik. Alice Miller értő tanúja? Ő is erről beszél, csak elméletben, de az empirikus kutatások is ezt erősítik meg. http://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1111/cdev.12205/pdf

Az hogy betegség, vagy trauma az egy politikai kérdés is. Ha a mentális problémákat betegségnek tekintjük, akkor a beteg embereket kezelni kell, és az okokat nem kell és nem is lehet megszüntetni. Ha viszont a mentális betegségek sok esetben traumákra, vagy külső okokra vezethetők vissza, akkor nem csak a kezeléssel kell foglalkozni, hanem a megelőzéssel és az okok megszüntetésével is. Például azzal, hogy harcolunk az erőszak, az elnyomás, a rasszizmus az egyenlőtlenségek ellen.

Karrier, de nem az igazi

A gyógyulás ott kezdődik, hogy valaki odaáll melléd, azt mondja hallom, amit mondasz és hiszek neked.

Kb. tizenhét éve vagyok valamilyen formában a mentális ellátórendszer felhasználója. Ez azt jelenti, hogy huszonévesen kezdtem el valamilyen segítséget keresni a pszichológiai problémáimra (igazából korábban, gyerekként, de akkor még csak álmodoztam róla, hogy valaki egyszer segít), amiket, azt hiszem, elég egyértelműen a családi helyzetünk okozott, a gyerekkori traumák, a hosszú éveken keresztül tartó terror, bántalmazás, félelem, kiszolgáltatottság, bizonytalanság, szeretethiány. Amikor elkezdtem segítséget keresni, akkor már nem laktam otthon, és voltak bizonyos dolgok, amik könnyebbek lettek, például rettegés nélkül is el tudtam aludni időnként, de még igazából nem szűnt meg az a helyzet, ami megbetegített. Apa még otthon lakott, és megoldhatatlannak tűntek a családunkban a konfliktusok, nem tudtam elszakadni az otthoni bajoktól, meg voltam arról győződve, hogy a pokolból nincs kiút, és csak valami tragédia vet majd véget a szenvedésnek. Akiknek próbáltam beszélni erről, azok vagy nem is reagáltak, vagy egyáltalán nem mondták, hogy bármi kapcsolat lehet az erőszakos otthoni légkör és a problémáim között. Nagyon erős meggyőződésem volt, hogy én vagyok a beteg és velem van a baj. Végül is az, aki időnként megvagdossa a csuklóját és titokban bulimiás, meg időnként túl sok gyógyszert vesz be, az elég beteg. Akkoriban ezt csináltam. Nem értettem igazán, hogy miért szenvedek, nem láttam az okát, de kerestem a kiutat.

Innentől kezdődött a „felhasználói karrierem”. Az évek alatt számtalan pszichológusnál, pár pszichiáternél, és egyéb hasonló szakembernél megfordultam, ha azokat is beleszámolom, akikkel csak egy-két alkalommal beszéltem, vagy telefonon, vagy levélben kommunikáltam, akkor biztos volt legalább 15-20 ember vagy talán még több is. Ezek között volt hat rövidebb kapcsolat: két pszichiáter, az egyikhez az öngyilkossági kísérlet után jártam, ő sokáig nem is írt fel gyógyszert, aztán később, amikor antidepresszánst akart adni már én nem akartam szedni, mert dühített, hogy akkor kezdjek el gyógyszert szedni, amikor már pár hónap eltelt gyógyszer nélkül, és a legnehezebb dolgokat megoldottam egyedül, gyógyszer nélkül is. Évekkel később mégis megpróbálkoztam kétféle antidepresszánssal is egy másik pszichiáternél kevés sikerrel. Aztán volt három lelkigondozó, vagy jobb híján nevezhetném őket mentálhigiénés szakembernek, vagy tanácsadónak, és egy pszichológus – akikhez rövidebb ideig jártam (pár alkalomtól mondjuk vagy tíz alkalomig). Kipróbáltam egy rövid pszichodráma csoportot is, és volt három pszichológus, akikhez hosszabb ideig jártam. Az összes kapcsolatból egyedül a legutóbbi pszichológusnál érzem azt, hogy végre valami történik, amit gyógyulásnak lehet tekinteni. Annak a hatására, hogy hozzá járok, megszűnt a mindent átható szégyenérzés, ami eddig az egész gondolkodásomat, érzéseimet, a lényemet uralta, és kialakult bennem valami önbecsülés, az az érzés, hogy nem érdemlem meg a bántást, és jogom van megvédeni magam, és hogy számít az életem.

Akiket előtte felkerestem, azokkal különböző okok miatt hiúsult meg, nem működött, vagy szakadt meg a kapcsolat. Volt olyan, aki elköltözött, volt olyan, akit nekem kellett otthagynom, mert hazajöttem Amerikából, és különben is elfogyott a pszichológiai tanácsadásra fordítható egészségügyi keretem. Volt, akit nem tartottam kompetensnek, látszólag ő sem volt rendben, ezért nem mentem hozzá, és volt olyan, akit kompetensnek tartottam, de utólag rájöttem, hogy nem volt az, azt mondta, nincs semmi bajom, és nincs is szükségem rá, hogy hozzá járjak, volt olyan, aki azért nem fogadott, mert éppen az öngyilkosságon gondolkodtam, ez sok segítőnél kizáró ok. Volt olyan sok, akinek csak egyszerűen nem volt ideje, és várólistára tett. A pszichiátereknél nem lehetett igazán sokat beszélni, én meg beszélni szerettem volna, a pszichológusnál már többet lehetett volna, de az elsőnél nem tudtam: mire belementünk volna egy témába lejárt az óra, aztán leírtam neki, amit gondolok, de azt meg nem lehetett. A másiknál már jobban tudtam beszélni, de egy idő után amit gondoltam, inkább nem mondtam el, mert amit mondtam az szerinte minden hülyeség volt, minek mondjam akkor el: hogyan lehettem volna őszinte vele, ha folyton hülyének néz és megszégyenít.

Úgy általában valahogy mindenki sérelmezte, hogy beszélni szeretnék, és bár ugye az mondják mindig, hogy keressen az ember segítséget, és beszéljen arról, ami bántja, ezt kifejezetten nehéz megvalósítani. Valahogy sosem alkalmas rá az idő, vagy a körülmények. Azt is sérelmezték még, hogy megvannak a saját elképzeléseim arról, hogy miért vagyok rosszul, és hogy nekem mi lenne a jó. Ez mégis milyen dolog már, hiszen én vagyok a beteg, aki rosszul tudja a dolgokat. Két pszichológus elküldött, az egyiktől én akartam eljönni, vagyis nem igazán, csak szenvedtem, hogy nem tudom elmondani a dolgokat, de ahelyett, hogy segített volna enyhíteni a szenvedést, és könnyebbé tenni a folyamatot, azt mondta, tényleg jobb, ha nem is megyek. Sőt szerinte inkább ne is menjek feltáró terápiába, ha ez nekem ennyire fájdalmas, és ennyire felkavar. A másik pszichológus a végén engem dobott ki, azt mondtam neki kihasznált, mert dolgoztam is neki, ami alapvetően még jó is volt, ez volt a jobbik része az egész kapcsolatunknak, mert önbizalmat adott, és a kompetencia érzését, amitől nem éreztem annyira semminek magam, de azért eléggé összekavarta a dolgokat és az egész helyzetet. A terápiában sosem figyelt rám igazán, úgy éreztem, ha megcsinálom neki a munkát, akkor majd kiérdemlem, hogy a terápiában is értékelni fog, de nem érdemeltem ki, mert bár a munkámat értékelte, de minden másban nagyon negatív véleménnyel volt rólam.

Ezalatt a sok év alatt nem sikerült elérnem, hogy elmondhassam mi történt a gyerekkoromban (és aztán a felnőttkoromban, mert gyűltek ott is az elmondanivalók), hogy valaki adjon erre időt, és odafigyeljen arra, amit el szeretnék mondani; és nem sikerült azt sem elérnem, hogy valaki emberszámba vegyen, és ne csak úgy kezeljen mint egy beteget, egy esetet, vagy egy diagnózist, hanem úgy mint egy másik érző, gondolkodó személyt. Mégis mit képzeltem, hogy emberszámba vesznek engem idegen emberek? Egy beteget?

Szóval gyakorlatilag az egész eddigi felnőtt életem, kisebb időszakoktól eltekintve, amikor úgy elvoltam, azzal töltöttem, hogy próbáltam valakit keresni, aki segít nekem, hogy ne szenvedjek ennyire, és nem sikerült ilyet találnom, vagyis végül sikerült, de csak hosszú-hosszú évek után. És most itt tartok. Lassacskán, az elmúlt félév folyamán, kezdett eltűnni a szégyen, amit ezzel az egész kálváriával kapcsolatban éreztem, az az érzés, hogy én velem valami nagyon nagy probléma van. Most úgy érzem, hogy ez egy agyrém, hogy elkezdtem huszonévesen segítséget keresni, és majdnem negyven vagyok, és most jutottam el odáig, hogy találtam segítséget, és végre valaki meghallgat. Valami görög dráma hősnője vagyok, nem tudom melyik, ha valaki tudja, mondja meg nekem, aki hosszú-hosszú éveken keresztül vándorol, mert az istenek, a bosszúálló istenek elátkozták, már gyermekét is cipeli magával, huszonegy kilós gyermekét, félkézzel, közben banánon és tejeskávén él. Van ilyen görög hősnő? És azt is látom, hogy még szerencsés is vagyok, hogy ennyi év után találtam valakit, aki nem árt, hanem segít. Lehetett volna olyan, hogy nem találok, és lehetett volna olyan is, hogy mondjuk egy időre pszichotikus leszek (gyakran éreztem otthon, hogy annyira bizarr dolgok történnek velünk, hogy elveszítem a realitás fonalát), anyám tényleg bezárat, nem csak fenyegetőzik vele, és akkor valahol valamelyik emberraktárban tengetem tovább az életem, várva hogy az egésznek vége legyen.

Nem én vagyok az egyetlen bántalmazott gyerek, aki ilyen karriert fut be, vannak még rajtam kívül sokan. Erre olyasmiket szoktak mondani, hogy a betegségnek van egy lefolyása, és még azt is, hogy személyiségzavar, és még azt is, hogy „jaj istenem, ennek már én leszek a hatodik pszichológus, ez egy gyógyíthatatlan eset, nem vállalom”. Szóval alapvetően arról van szó, hogy ez a BETEGSÉG miatt van, jellemző életút. Én meg azt mondom, hogy egy frászt, ez az egész nem betegség, ez egy műtermék, és csak azért ennyire kiszámítható, mert a RENDSZER így működik. Előre borítékolható, hogy a nem fognak meghallgatni, nem fognak emberszámba venni, nem leszel fontos senkinek, nem értik meg, hogy min mész keresztül, hülyére vesznek, és rád erőltetik az elnyomó elméleteiket. Az a csoda, hogy életben maradsz, vagy nem őrülsz meg, nem az a csoda, és a meglepő, hogy mindez a „segítség” nem segít, és még mindig nem gyógyultál meg.

Szégyellnem kellene magam, azt hiszem, titkolni ezeket, nem mondani, hogy milyen sok szakember kudarcot vallott velem, és hogy mennyire sok problémám volt. Mert így mindenféle bélyeget lehet sütni rám. Nem szégyellem. Már. Inkább dühös vagyok: soha senki nem mondta nekem hosszú éveken keresztül, hogy olyan családban felnőni, amiben én felnőttem az elég traumatikus. Soha senki nem mondta azt, hogy van elég időm, és elmondhatod, és meghallgatom, és nem szégyenítlek meg, és hiszek neked. Ennyire lett volna szükségem, és nem tudom, nem tudom mi történt volna, ha erre nem kell ennyi évet várnom. Mi lett volna, ha azok, akiknek segíteni kellett volna, valóban tudtak volna, vagy akartak volna segíteni? Ha nem ártottak volna ennyit? Ha támogatnak, ha nem veszik el a reményt, ha nem tartanak betegnek vagy rossznak? Annyit legalább elértem, hogy nem magamat hibáztatom most már azért, hogy a rendszer ennyire ártó módon működik. Elég az is tehernek, hogy látom, mennyit veszítettem, ezek az évek nem múltak el nyomtalanul, nem lehet visszacsinálni, nem lehet mindent pótolni, vagy meggyógyítani.

A gyógyulás ott kezdődik, hogy valaki odaáll melléd, azt mondja hallom, amit mondasz és hiszek neked.
Ez lényegében nagyon egyszerű, szerintem nincs szükség igazán bonyolult elméletekre, kell egy ember, az még jobb ha több van, aki melletted áll, aki szövetséges, és ez az egész. Nem az a fontos, hogy feltétlen szakember legyen, de az igen, hogy ne bántson tovább, képes legyen meghallgatni, és képes legyen egy olyan közeget teremteni, ahol biztonságban lehetsz.

Úgy érzem volt valami hatalmas kő a gyomromban, és ez a kő tűnt el az utóbbi időben. Szégyen, mindent átható rosszaságérzés, reménytelenség, kilátástalanság, bűntudat, a kitaszítottság érzése, öngyűlölet. Még sosem éreztem ilyet. Hogy milyen ezek nélkül élni. Felszabadult érzés, ugyanakkor halálosan fáradt is vagyok, ülök a romok felett, nem tudok megmozdulni se, pedig akkor most nekem kellene eltakarítanom a romokat is. Egyelőre élvezem a tavaszi napsütést.

Jézuska

A hívők kérem ne olvassák, mert előre szólok, hogy botránkoztató, akik ismernek pláne nem, a nem hívőket meg szerintem úgy se érdekli? Ex-keresztények talán?

A lányom majdnem ötéves, és nem ismeri Istent. Nincs megkeresztelve sem, és nem látott még templomot belül. Járhatna hittanra, meg keresztény óvodába is, a múltamból ez következne, de nem jár, mert nem akarom. A naprendszer bolygóit már nagyjából ismeri, meg azt is, hogyan lesz a gyerek, de addig a kérdésig, hogy ki alkotott mindent, még nem jutottunk el. Nem is tudom, mit mondjak neki Istenről, mivel én már nem hiszek (vagy határozatlan időre jegeltem a kérdést, de mint tudjuk Isten útjai kifürkészhetetlenek, azoknak mondom, akik aggódnak az üdvösségemért), és nem akarok olyat mondani, amit hazugságnak érzek. Most karácsonykor azért elolvastam neki a betlehemi történetet, tavaly még nem érdekelte, és nagyi elmondta neki, hogy Jézuska a szívünkben lakik. Azt mondta erre az unokatestvérének, hogy ne rosszalkodjon, mert Jézuska ott van a hasában és figyel, de azért ő nyugodtan rosszalkodott. Na, erről beszélek, ha csak előkerül ez az egész, már akkor zavaros gondolatok keletkeznek a fejében.

Ez most így elég botránkoztató lehet a volt teológus testvéreimnek, egyrészt nem Jézuska, legfeljebb kis Jézus, de inkább Úr Jézus, és miket nem mond ez a gyerek, mi nem esszük meg az Istent, azok a katolikusok. A többiről nem is beszélve, hol itt a hitben nevelés? Hát nem tudom. A Mikulásban hisz a gyerek, ami tudom, hogy nem számít vallásos nevelésnek, de ezt biztos vagyok benne, hogy kinövi, ki látott már olyan felnőttet, aki hisz a Mikulásban, és emiatt ítélkező, másokban bűntudatot keltő seggfej lesz belőle, vagy olyan, aki überneurotikus: “A Mikulás látja, hogy jó vagyok-e, te jó ég, virgácsot kapok” – na, ugye. Az az igazság, hogy egy kicsit félek, hogy még a végén keresztény lesz belőle. Igen, most kimondtam. Ide jutottam. Attól félek, egy évtizednyi hitben járás után, hogy a lányom egyszer keresztény lesz, ha vallásos nevelésben részesítem. Az óra körbejár. Apai nagyanyám bigott buzgó református volt, az imaterembe is járt sokat, de erről én még akkor se tudtam, amikor elkezdtem a teológiát, ha tudom, akkor jobban értettem volna, hogy apám miért rühellte annyira a vallást, miért mondta, hogy széthasítja inkább a fejemet, ha teológiára megyek, honnan ez a hatalmas indulat. Amikor ezt mondta azért megállt bennem az ütő, de akkor annyira eltökélt voltam, hogy vállaltam volna még azt is, ha megöl. Aztán apám, aki szentfazéknak nevezett, és végig gúnyolta a hitemet, egyszer csak “megtért” miután elköltözött, és aztán visszajárt a templomba, évek múltán még presbiternek is megválasztották, és aztán ő volt az, aki szemrehányást tett nekünk, hogy miért nem járunk már mi is. Hát miatta is, mert örültünk, hogy végre elköltözött, hatalmas felszabadulás volt ez a pokol után, aminek azt hittem sose lesz vége, nem volt kedvünk minden héten látni őt a templomban. Szóval most én félek, hogy a lányom keresztény lesz.

Nem, nem ettől félek, ismerek nagyon jó keresztényeket, akik hasonlóan gondolkodnak mint a Názáreti, akik a szegényekkel vannak, és az elnyomottakkal, és akik nem kifejezetten vallásosak, nem a dogmát látják, hanem a segítségre szorulót, nem a pénz, a hatalom, és a szervezetben betöltött státusz foglalkoztatja őket, hanem az igazság keresése. És olyanokat is, akik nem veszítették el a gondolkodás és kérdezés képességét, ami valljuk be kicsit nehéz, ha az ember ismeri az egész történetet, és folyton ott vannak azok az össze nem illő dolgok, és következetlenségek, amiket nem lehet megkérdőjelezni, mert csak, mert nem. És a kérdések, amiket még kigondolni se szabad. Eszembe jutott Hunter, az amerikai srác, akivel arról értekeztünk, hogy ha Istennel betöltekezel, az olyan, mint a szeretkezés, vagy az orgazmus, és aztán ezt felvetette az egyik professzornak is, na itthon ezt a kérdést még csak el se tudtam volna képzelni, nemhogy egy professzorral megbeszélni, de mulatságos elgondolni, hogy milyen lett volna, ha ezt a kérdést felteszem. Na nem én, mert én neurotikus keresztény voltam, a bűntudattal küzdő oldalon, nekem ilyen gondolataim nem lettek volna. Nekem inkább bergmanni gondolataim voltak, kozmikus bizalmatlanság: mi van, ha Isten is gonosz? Mi van, ha Isten egy pók a falon, aki a hálóját szövi, és ha eljön, amit várok, akkor a végén megesz, vagy belém költözik. Mint a Tükör által homályosan-ban. Nálam az erőszakos otthoni légkör és aztán a keresztény tanítások valami különösen mérgező elegyet alkottak. Ismerek egészséges keresztényeket is. De lehet-e egy gyerek istenképe egészséges, ha az apaképe, meg úgy az egész kis világa, amit addig ismert sérült és erőszakos?

Nekem a hit menekülés volt. Egy burok, ami elrejtett, és bekebelezett. De egy olyan helyzetben, ahol az állandó félelem adott, a hit is állandó félelmet jelentett. A félelem sok vallásos embernek központi elem, akinek egészséges a hite, annak nem, de ilyet kevesebbet ismertem, mint nem egészségeset, aki szintén menekült valami elől, mint én. Ha visszagondolok iszonyatos, kozmikus méretű félelem volt, rettegés, amit hit címén megtapasztaltam, például a démon az ágyam felett, de még ez volt a kisebb, a nagyobb félelem az volt, hogy iszonyatosan nagy a tét, örök élet, vagy kárhozat, és mi van, ha elrontom, mi van ha nem jól döntök, honnan tudhatom, hogy végül is mi a rossz és mi a jó, és ha rosszul döntök, eljátszhatom az üdvösségemet? Kiben bízhatok, mikor többen is azt mondják, a másik úton járni maga a kárhozat, míg mások megismétlik ugyanezt pepitában. Honnan tudhatom, hogy a jó úton vagyok, ami a mennybe vezet, és honnan tudhatom, hogy Isten végső soron nem gonosz, hanem jót akar? Azért annyi pozitívum volt az egészben, hogy egy reménysugarat is kínált, hogy van megváltás, és van menekülés. Mielőtt megtértem a gimi elején, már öngyilkos akartam lenni folyamatosan, amit aztán arra cseréltem, hogy Jézus hamarosan visszajön, vagy mártírhalált halok. Ültem a padban az iskolában, és arra vártam, hogy mikor hallom meg a végítélet harsonáit, mert akkor vége lesz a szenvedésnek és megszabadulok. Vagyis alapjában véve a félelem, és a kilátástalanság nem változott, de kapott egy vallásos színezetet. Egy pszichiáter rögtön megállapította volna, ha beavatom a gondolataimba, hogy őrült vagyok, azt hiszem, és be is zártak volna, milyen jó, hogy nem találkoztam pszichiáterrel, ilyen pszichiáterrel legalábbis.

A teológián volt egy srác, akivel a többiek eljátszották, hogy Isten beszél hozzá, nem tudom meddig játszották, de egy darabig ment a játék, Deus ex machina buheráció, nagyon élvezték, jó heccnek tartották, de aztán a srác bekattant és a pszichiátrián kötött ki. Skizofrén mondták, és elektrosokk kezelést kapott. Még most is kiráz a hideg az egész történettől, meg a dolog kegyetlenségétől, azt mondták, hogy de hát a srác már kattant volt, nem tehetnek róla, nem attól őrült, meg, hogy eljátszották neki, hogy hallja Istent. Nem fogták fel, hogy mit tettek vele. Nem is nagyon hangoztatták a dolgot, utólag mesélte már a srác a barátnőmnek, hárman látogattunk meg párszor a zárt osztályon, a fiúk, akik ezt tették vele természetesen nem, sokkolt a hely, és nem tudom miért, de a folt a pólóján sokkolt a legjobban, hogy ült velünk szemben, nehezen beszélt, és vittünk neki kaját, evett, valami a pólójára esett, de nem érdekelte, úgy tűnt, mintha semmi sem érdekelné, azt az automatikus mozdulatot nem tette meg, hogy az ujjaddal felszeded, ami odaesett. A szülei sem mentek el meglátogatni, mert szégyellték, hogy a fiuk megőrült. Vajon ha velem eljátsszák, én is megőrülök? Azt, hiszem igen. A fiú aztán pár hét utána kijöhetett, egy skizofrén címkével, és gyógyszerekkel ellátva, végül is a történet nem végződött tragédiával, ha lehet ilyen pofátlan hazugságot mondani.

Nem akarom, hogy a lányom is féljen, azt se akarom, hogy úgy lássa az embereket, hogy akik nem hisznek, azok a pokolba mennek, mégis, hogy lehet így másokat nem megítélni? Ezt se bírtam egyébként, hogy mások pokolba mennek, ebből valami könyörtelenség következik, a részvét hiánya. Vagy az erőszakos térítő buzgalom: muszáj annak a szerencsétlennek megtérnie, mert ha nem, akkor várja a pokol. Van persze univerzalizmus, lehet azt is hinni, hogy Isten mindenkinek megbocsát, és végül mindenki üdvözül, de addig csűrjük-facsarjuk a dogmákat, annyi mindent kellene az egészben kicserélni, hogy elfogadható legyen, hogy a végén már semmi lényeges nem marad. Úgyhogy feladtam a küzdelmet, hogy megpróbáljam összeegyeztetni azt, amiben hiszek a Hittel. Tillich azt mondja, az ember addig mondhatja magát hívőnek, ameddig a végső kérdések foglalkoztatják. Akkor már ebben a nagyon liberális értelemben is elveszítettem a hitem. A kozmológia azért még érdekel. Meg a lányomat is. Elővette az univerzum könyvet, és együtt nézegettük a féreglyukakat.